Görbe vonó

Aradról indult százharminc éve a XX. századi magyar zenetörténet egyik legegyénibb muzsikusa, Telmányi Emil, aki zseniális hegedűjátéka mellett a Bach-korszakot idéző ívelt vonó megalkotásával is felhívta magára kortársai figyelmét. A művész Dániában hunyt el, emléke feledésbe merült.

Amikor Telmányi Emil ellátogatott Sibeliushoz, és a híres Bach-vonójával eljátszotta neki Bach Chaconne-jét, a finn zeneköltő felkiáltott: „Mennyei hangok!”. Majd miután a Haydn-ünnepségek alkalmából Telmányi Emil 1959-ben ismét Magyarországon hangversenyezett, a Film – Színház – Muzsika tudósítása szerint így fogalmazott:

A legfontosabb az volt számomra, hogy a legutolsó kilenc évem munkáját és eredményét mutassam meg a magyar közönségnek. Ez a munka és ez az eredmény Telmányi világhírű Bach-vonója.

A folyóirat riporterének adott nyilatkozata után Telmányi Emil kivette a tokból varázslatos hangszerét, és ráillesztette a görbe vonót. A kalandos életű Amati-hegedűt 1627-ben készítették, akkoriban az olasz Pietro Nardini, a XVIII. század híres zeneművésze játszott rajta, majd a következő században a német Louis Spohr és a belga Henri Vieuxtemps. Telmányi egy dán hangszerkereskedőtől vásárolta. 

Ehhez a későbbi Nobel-békedíjas Albert Schweitzer adta az ötletet, aki Bach-kutatóként 1906-ban arra figyelmeztette a hegedűsöket, nem helyes, ha Bach polifonikus szólóműveit modern vonóval játsszák, mivel így a szerzemények kéziratai és előadásmódjuk között nagy lesz az ellentét. Pedig Bach 1720-as kéziratai csak 1843-ban jelentek meg nyomtatásban, amihez az is hozzáadódott, hogy időközben megváltozott a játékstílus és maga a hangszer is. Bach idejében nem egyenes, hanem görbe vonóval játszottak, amelynek formáját a vonó szőre és a fája közötti távolságok határozták meg. Ez középen öt centiméter, a csúcsnál egy centiméter, a kápánál két centiméter volt. Ezzel és egy laposabb hegedűlábbal egyszerre négyszólamú akkordokat tudtak megszólaltatni. 

Telmányi Emil 1948-ban kísérelt meg először összeállítani egy modernizált Bach-vonót, amellyel 1950-ben, a Bach-év edinburgh-i fesztiválján már játszott is. Ez a vonó azonban még nem volt kielégítő számára. Knud Vestergaard dán vonókészítő volt az, akivel 1953-ban sikerült konstruáltatnia egy olyat, amelynek szőrzete mechanikusan átváltható lazáról feszültre és feszültről lazára: ilyenformán minden barokk hegedűtechnikai probléma megoldható vele. A hangszer fő propagátora Telmányi Emil lett. 

A VeGa-vonónak (így nevezték el készítője után) ívelt fája volt, a lószőrt a hüvelykujj által mozgatott karral lehetett kilazítani úgy, hogy az mind a négy húrra rásimult. Amikor a zene egyszólamúvá vált, a kar mozgatásával a lószőrt ismét meg lehetett feszíteni. Ez az állandó hüvelykujj-mozgás azonban nagyon megerőltető volt a játékos számára. Telmányit például megakadályozta abban, hogy rendszeresen műsorra tűzze a darabokat.

De ki volt Telmányi Emil? A hegedűművész Aradon született 1892. június 22-én. 1911-ben a budapesti zeneakadémián Hubay Jenő (hegedű), Koessler János (zeneszerzés) és Herzfeld Viktor (kamarazene) tanítványaként végzett. Ezt követően mutatkozott be a nagy nyilvánosság előtt. Az egyik filharmóniai hangversenyen előadta Beethoven hegedűversenyét, és másnap ugyanazt mondhatta magáról, amit lord Byron szeretett emlegetni:

Egyszerre csak híres emberré lettem.

A viharos lelkesedés, amellyel fogadták, feljogosította arra, hogy folytassa karrierjét. Berlinbe költözött. Már 1912-től Európa-szerte ismert koncertező művész és kamaramuzsikus. Hírnevét különböző európai és amerikai hangversenykörutakon alapozta meg. 1919-től opera- és hangversenydirigens. A nagy német lapok hozták időnként a hírét annak, hol, melyik fellépésen aratott sikert. 

Szélesen zengő hangszerével szeretett volna visszatérni Magyarországra, de ehelyett karddal a kezében kellett ezt megtennie. A háború hirtelen hazahozta, besorozták, majd Aradon önkénteskedett. A hangszeréhez azonban nem lett hűtlen, teljes szívből állította művészetét a jótékonyság szolgálatába. A magyar közönség és szülővárosa tapsát az aradi Kultúrpalota falai visszhangozták ismét Telmányi felé, aki egész hangversenysorozatot rendezett az aradiak nagy örömére, hadi jótékonysági céllal. 

Mivel az első világháború után Budapesten egyre nagyobb lakhatási gondokba ütközött, elhagyta az országot, 1919 óta Koppenhágában élt, de hosszú ideig szinte évente fellépett Magyarországon. Az 1929-es esztendőt követően saját (utazó) kamarazenekara élén dolgozott, emellett 1940 és 1969 között az aarhusi konzervatóriumon tanított. A már említett innovációját, az ívelt vonót Bach szólóhegedűműveinek korhű előadásához, az akkordjáték megkönnyítése céljából készítette. A hangszerelemet Bach-vonónak nevezte el, amely azonban nem azonos a Bach idejében használt barokk vonóval. Nem csak ő maga volt elégedetlen a találmányával, hiszen a muzsikusok körében is vita tárgya lett.

Az idők távlatából elmondható: Arad híres szülötte, Telmányi Emil a modern magyar hegedűművészet szárnyaló fantáziájú, kimagasló képviselője volt, aki teljes pályafutása alatt a magyar zene népszerűsítését szolgálta, és ezt nyíltan fel is vállalta. Bartók Béla hegedűre írt műveinek meggyőző erejű tolmácsolója 1988. június 13-án, a dániai Holtéban hunyt el. Bár Aradon őrzik emlékét, a magyar társadalom megfeledkezett érdemeiről.

A Magyar Nemzet újságírójának, 1959-ben a következőt mondta:

Dániában még nagyon gyermekcipőben jár az énekes zeneoktatás, későn kezdődik és nagyon kevés fiatalt fog át. Hírből tudom, például az itt koncertezett Gardelli karmester barátom érdekes dániai interjújából, aki áradozott a magyar zenei életről, hogy a zenei nevelés itt milyen magasfokú. Most már a gyakorlatban is igazolva szeretném látni azt az elvemet: általános ének- és zeneképzés kell ahhoz, hogy a tehetségeket ki lehessen választani.

Borítókép: Telmányi Emil és Albert Schweitzer (Fotó: Wikipédia)