Simon Ferenc ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely már férfifejjel, szenvedő alanyként élte át a második világégés borzalmait. Nem véletlen, hogy a háború diszharmóniája megerősítette benne a harmónia utáni vágyat, az ember iránti kíváncsiságot. Annak feltárására való törekvést, milyen belső izzást, gondolattartalmat takarnak az emberi arc vonásai, írta róla Szuromi Ernő 1978-ban, amikor egyéni kiállítását nyitotta meg a Hatvani Galériában.
A művész Budapesten született 1922. június 15-én. Emlékezete óta mintázott, faragott, az elemiben és a középiskolában a legügyesebb rajzolók közé tartozott. Művészeti tanulmányai mégis behozhatatlannak tűnő éveket késtek, legfőképpen a háború miatt. Nem tudta felejteni azt a mérhetetlen szenvedést, gyűlöletet és embertelenséget, amit frontszolgálat közben látott. Végül megtanult hinni az emberben. Így vallott erről: Művészetemben az emberről nem tudok és nem is akarok lemondani!
Hadifogság után a legkeményebb munkát vállalta a megélhetésért, miközben jutott ideje az önképzésre is: eljárt a Dési-Huber szabadiskolába. A képzőművészeti főiskolára 1949-ben vették fel, önálló művészi tevékenysége ekkor kezdett kibontakozni. Próbálkozásaihoz többek között jó alkalmat teremtettek az intézmény nyári művésztelepei. Ekkor lepte meg a művészet éltető eleme, ilyenkor szippanthatta magába mindazt, amit nem nyújthat intézményesített oktatás. Mindennek megkoronázásaként tárult ki előtte a lehetőség az ember sokoldalú megfigyelésére.
Legszívesebben Hódmezővásárhelyre emlékezett, ahol a „művészetet és a művészeket a legegyszerűbb parasztember is szereti”. Ez is hozzásegítette, hogy már első kompozícióiban az egyszerű, hétköznapi ember felé fordult. Életnagyságú portrék, kis zsánerfigurák nyertek életet az általa formált anyagban.
Művei ezek után a nyilvánosság előtt is megjelentek. A Műcsarnokban 1954-ben a Miska című portréjával mutatkozott be. Egy évvel később ugyanitt, a VI. Magyar Képzőművészeti Kiállításon már három alkotással szerepelt. Alapvetőbb irányválasztás 1957-ben indult a munkásságában, amikor minden kényszerítő körülmény nélkül, önként költözött Szolnokra, ahol életműve lezárásáig a művésztelep egyik meghatározó alakja lett.
Művészi világától egyetlen formálható anyag sem volt idegen. Szerette a faragható fát, az ellenálló követ, a kényes márványt, de talán legszívesebben a hajlékony vörösréz-lemezzel foglalatoskodott. Szeme rányílhatott két ovális alakú kavicsra, amelyet évmilliók százai csiszoltak simára. S a két kavics forgatása közben megfogan a művész agyában két kis ezüstfigura, s egy fémszál közbeiktatásával az anyag minden csorbulása nélkül a világ végtelenségét, az anyag örökkévalóságát, s benne az emberi létezés apróságát bemutató kompozíció. S mennyi mindent sugall még e látszólag értelmetlen küzdelem! Többek között azt is, bármily parányi az ember, mégis ő formálja a végtelen világot, s hajtja jármába a természet erőit– összegezte munkássága lényegét Szuromi Ernő.
Simon Ferenc számos hazai és külföldi csoportos kiállításon vett részt. Egyéni tárlatokon lakóhelye mellett Budapesten, Hatvanban, Nagykőrösön, Tiszafüreden, Vácott és a németországi Rüsselsheimben mutatkozott be. Köztéri művei Budapesten, Szolnokon, Gyulán, Pécsett, Balatonfüreden, Szegeden, Szarvason, Battonyán, Kiskunhalason és Rüsselsheimben őrzik emlékét. 2015-ben hunyt el, Szolnok saját halottjának tekinti.
Borítókép: Simon Ferenc szobrászművész (Fotó: Köztérkép)
