Simon Ferenc ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely már férfifejjel, szenvedő alanyként élte át a második világégés borzalmait. Nem véletlen, hogy a háború diszharmóniája megerősítette benne a harmónia utáni vágyat, az ember iránti kíváncsiságot. Annak feltárására való törekvést, milyen belső izzást, gondolattartalmat takarnak az emberi arc vonásai, írta róla Szuromi Ernő 1978-ban, amikor egyéni kiállítását nyitotta meg a Hatvani Galériában.
A művész Budapesten született 1922. június 15-én. Emlékezete óta mintázott, faragott, az elemiben és a középiskolában a legügyesebb rajzolók közé tartozott. Művészeti tanulmányai mégis behozhatatlannak tűnő éveket késtek, legfőképpen a háború miatt. Nem tudta felejteni azt a mérhetetlen szenvedést, gyűlöletet és embertelenséget, amit frontszolgálat közben látott. Végül megtanult hinni az emberben. Így vallott erről: Művészetemben az emberről nem tudok és nem is akarok lemondani!
Hadifogság után a legkeményebb munkát vállalta a megélhetésért, miközben jutott ideje az önképzésre is: eljárt a Dési-Huber szabadiskolába. A képzőművészeti főiskolára 1949-ben vették fel, önálló művészi tevékenysége ekkor kezdett kibontakozni. Próbálkozásaihoz többek között jó alkalmat teremtettek az intézmény nyári művésztelepei. Ekkor lepte meg a művészet éltető eleme, ilyenkor szippanthatta magába mindazt, amit nem nyújthat intézményesített oktatás. Mindennek megkoronázásaként tárult ki előtte a lehetőség az ember sokoldalú megfigyelésére.
Legszívesebben Hódmezővásárhelyre emlékezett, ahol a „művészetet és a művészeket a legegyszerűbb parasztember is szereti”. Ez is hozzásegítette, hogy már első kompozícióiban az egyszerű, hétköznapi ember felé fordult. Életnagyságú portrék, kis zsánerfigurák nyertek életet az általa formált anyagban.
Művei ezek után a nyilvánosság előtt is megjelentek. A Műcsarnokban 1954-ben a Miska című portréjával mutatkozott be. Egy évvel később ugyanitt, a VI. Magyar Képzőművészeti Kiállításon már három alkotással szerepelt. Alapvetőbb irányválasztás 1957-ben indult a munkásságában, amikor minden kényszerítő körülmény nélkül, önként költözött Szolnokra, ahol életműve lezárásáig a művésztelep egyik meghatározó alakja lett.