– Az irodalomtörténet úgy tartja számon Kodolányi Jánost, mint a XX. századi magyar irodalom jelentős alkotóját, a népi írók egyikét, bibliai, mitikus és történelmi regények szerzőjét. A nagyközönség körében ugyanakkor kevéssé ismert. Ön szerint miért alakult így?
– Talán azért, mert a népi írók más képviselői hamarabb beérkeztek, mint ő, tehát hozzájuk képest kissé háttérbe szorult, és mára mintha valóban kikopott volna a köztudatból. De mindez viszonylagos. Én vajszlói vagyok – Sellye után ez az Ormánság legnagyobb települése –, és állíthatom: nálunk, Baranyában, a Dráva környékén eddig is ismert volt, sőt a mai napig az.
– Felteszem, részben azért, mert életének két szakaszában is élt Vajszlón.
– Az elemi iskola négy osztálya közül a negyediket itt végezte, mert édesapját ide nevezték ki főerdésznek. A húszas évei elején, 1919 őszén aztán visszatért, és tanítóként vállalt állást ugyanabban az iskolában, ahol annak idején tanult. Ahhoz azonban, hogy az itteniek megjegyezzék a nevét, nemcsak az kellett, hogy Vajszlón töltsön néhány évet, hanem az is, hogy írásaiban feldolgozza a helyben szerzett élményeit. E novellák miatt emlegetik máig az Ormánságban, száz év múltán persze minden indulat és sértődöttség nélkül, de nem volt mindig így: korábban évtizedekig nehezteltek rá, mert úgy érezték, a nagyvilág elé teregette a szennyesüket.
– Milyen kép bontakozik ki e novellákból az Ormánságról, az ormánsági emberekről?
– E műveket két csoportra lehet osztani: a pályája kezdeti, illetve későbbi szakaszában keletkezett írásokra, mely utóbbiak hangsúlyosan önéletrajzi jellegűek. A kezdeti darabok olyan sötét színekkel dolgoznak, légkörük olyannyira nyomasztó, hogy elolvasásuk kifejezetten megterhelő. Kodolányi ezekben nyers – többek szerint egyenesen kíméletlen – őszinteséggel ábrázolja a helyi paraszti társadalom egyes jellemzőit. Süllyedő világ című, visszaemlékező könyvének egy pontján így összegzi őket: az Ormánság a feneketlen romlás földje, ahol megtört az élet akarata, ahol a nép kétségbeesett önzése és a gyermekpusztítás szörnyű átka önmaga elpusztításába sodorja az ormánsági embert, aki a vagyon kétségbeesett hajszolásának és felhalmozásának börtönében gyűlölködővé, féltékennyé, hazuggá és embertelenné lett.
– Kétségkívül erős szavak. De miről szólnak az említett novellák?
– A Sötétség főszereplője dühében egyetlen ökölcsapással leteríti második gyermeküket váró feleségét, aki élettelenül rogy a földre. A brutális viselkedés oka: az ember szaporodik, de a föld – vagyis a vagyon – nem, és az egyetlen gyermek vállalását jelentő egykézés megtörhetetlen törvény e környéken. A Szép Zsuzska központi alakja – a falu egykori szépasszonya, a cselekmény idejére azonban már csak egy megvénült örömlány – első szerelmének fiába habarodik bele, hol szeretőjeként, hol fiaként tekint rá, hogy végül a fiatalember által megcsalatva, becsapva, nincstelenül várja a halált a koldusházban. A Börtön főszereplője – aki a lovához orvost hívat, de a feleségéhez még javasasszonyt is alig hajlandó – pert indít idős, magatehetetlen apja ellen, hogy kiforgassa a vagyonából. Terve végül nem jár sikerrel, hátasa elpusztul, a felesége meghal, ő pedig felakasztja magát.
– Az idősebb korban keletkezett írásainak tónusa is éjfekete?
– Ellenkezőleg. Érett korában írt visszaemlékezés-sorozatának – Feketevíz, Visszapillantó tükör és a már említett Süllyedő világ – színei összességében jóval világosabbak, levegője távolról sem annyira nehéz, mint a korai műveié. Az olvasó meggyőződhet róla, hogy Kodolányi a szépet és a jót is képes észrevenni. E művekben az ormánsági paraszt végső soron az őserő, az időtlen élet és a hit, az Ormánság a nyugalom, a szépség és a harmónia szimbólumává válik, ahol mégiscsak jó volt élni.
– A korai és a későbbi művek hangütése tehát eltér egymástól.
– Pszichológusként úgy vélem, mindez Kodolányi életkörülményeiben tapasztalható, kedvező változásokkal magyarázható, melyek következtében a személyiségében is pozitív változások állhattak be. Kora műveiben talán képes volt kiírni magából a fájdalmait, sérelmeit, így megélve a szublimáció folyamatát, amiről úgy tartjuk, a traumafeldolgozás legérettebb formája lehet.
– Ha már a traumáknál tartunk: édesapjához, Kodolányi Gyulához köztudomásúlag rossz viszony fűzte. Milyen ember volt ez az egyébként erdészként dolgozó férfi?
– Fia visszaemlékezései alapján világos: Kodolányi Gyula olyan családból származott, amely generációkon keresztül magában hordozta a traumáit és a diszfunkcionalitást a kapcsolatokban. Az apja egészségtelen, rossz, konfliktusos családi viszonyokat tapasztalt gyerekkorában, így felnőttként maga is csak így tudott másokhoz viszonyulni. János hideg-rideg, a gyengédségre és szeretetre ugyan vágyó, de ezt soha be nem valló, ki nem mutató, másokhoz és önmagához a végtelenségig szigorú alakként jellemezte az apját, aki ugyanakkor tökéletesnek vélte magát, és másoktól is ezt várta.
– Miért romlott meg kettejük viszonya?
– Három döntő körülményt lehet említeni. Az idősebb Kodolányi magas követelményeket támasztott a fiával szemben, ugyanakkor nem csinált titkot abból, hogy véleménye szerint sosem lesz képes megfelelni neki. Hogy mennyire kritikus volt, jól mutatja, hogy János testi hibáját – mely miatt a fiú gyerekkorától kezdve sántított kissé, és amiről csak az első világháború idején derült ki, hogy Achilles-inának zsugorodása, sorvadása okozza – betegség helyett tökéletlenségként fogta fel, ezért rendszeresen a lefitymáló „ólommadár” minősítéssel illette a fiút.
– A felesége, vagyis János édesanyja hogyan viselte mindezt?
– A következő okot éppen az asszonnyal történtek szolgáltatják. Kodolányi Gyula felesége, Martinovics Ilona – aki Martinovics Ignác rokona volt – János gyerekkorában hosszabb-rövidebb időre el-eltávozott a szülői házból, hogy később aztán – minden különösebb magyarázat nélkül – ismét felbukkanjon. Egyszer azonban végleg eltűnt otthonról. János ekkor még tízéves sem volt. Csak évekkel később tudta meg, hogy édesanyja alighanem valamilyen pszichés betegséggel küzdhetett, ezért gyógykezelésre kellett járnia. Azt, hogy végül nem jött többé haza, nem tudta másként magyarázni, mint hogy az apja egyszer s mindenkorra elmegyógyintézetbe záratta, vagyis megfosztotta őt, a fiatal Jánost az édesanyjától. Ezt sokáig nem tudta megbocsátani a férfinak.
– Mit szólt ahhoz egy ilyen habitusú ember, hogy a fia irodalmi pályára lépett?
– Nem rejtette véka alá, hogy helytelennek, elhibázottnak tartja János választását. Az írás a szemében nem volt valamirevaló munka, elképzelhetetlennek tartotta, hogy kenyérkeresetté legyen. Ez volt a harmadik ok, ami miatt kettejük viszonya elmérgesedett.
– Ezek után kisebbfajta csoda, hogy János házassága jól sikerült.
– János huszonkét évesen vette feleségül Csőszi Matildot – vagy ahogy ő nevezte, Tildit –, egy módos vajszlói parasztgazda lányát, aki egy életre hűséges, kitartó és segítő társa lett. Kapcsolatukat mindvégig a kölcsönösen elfogadó, támogató attitűd jellemezte. Választásával a fiatalabb Kodolányi az idősebbnek is üzent: az ugyanis egyértelművé tette számára, hogy „úri” vagy „polgári” közegből kikerült menyasszonyt látna szívesen az oldalán. De így vagy úgy: e házasság segítette hozzá Jánost ahhoz, hogy elköltözzön az édesapjától, és a fővárosban rátaláljon a saját útjára, melyen végighaladva megküzdhetett gyerekkora árnyaival, megtalálta a helyét a világban, és alkotóként is sikeres, autonóm személyiséggé fejlődjön.
– Vagyis – mai kifejezéssel élve – hatékony megküzdési stratégiát választott.
– Így igaz. Ugyanakkor még egy pszichológiai fogalmat meg lehet említeni ezzel kapcsolatban. Ez a reziliencia, ami lelki ellenálló képességet jelent. Az egyén ennek segítségével az erőteljes, meg-megújuló vagy akár sokkszerű külső hatásokhoz is rugalmasan, sikeresen adaptálódhat. A jelek szerint Kodolányi ilyen személyiség volt – a sokat gúnyolt ólommadár mégiscsak kitárta a szárnyait, és magasra repült.
– Vajszlóiként melyik a kedvenc könyve tőle?
– A Feketevíz. Egyfelől azért, mert úgy vélem, ennek írása közben oldódott fel benne mindaz, ami annyira sötétté tette a korábbi műveit. Másfelől azért, mert gyerekkoromban magam is gyakran jártam a címben megjelölt helyszíneken, a Dráva egyik – általunk csak kanálisként emlegetett – mellékágánál. Mi több, személyesen ismertem a Kodolányi egyes műveiben szereplő családok leszármazottait. Persze nem a valódi nevükön bukkannak fel a kötet lapjain, de ettől függetlenül mindenki tudta a környéken, kikről is írt a szerző.
