– Az irodalomtörténet úgy tartja számon Kodolányi Jánost, mint a XX. századi magyar irodalom jelentős alkotóját, a népi írók egyikét, bibliai, mitikus és történelmi regények szerzőjét. A nagyközönség körében ugyanakkor kevéssé ismert. Ön szerint miért alakult így?
– Talán azért, mert a népi írók más képviselői hamarabb beérkeztek, mint ő, tehát hozzájuk képest kissé háttérbe szorult, és mára mintha valóban kikopott volna a köztudatból. De mindez viszonylagos. Én vajszlói vagyok – Sellye után ez az Ormánság legnagyobb települése –, és állíthatom: nálunk, Baranyában, a Dráva környékén eddig is ismert volt, sőt a mai napig az.
– Felteszem, részben azért, mert életének két szakaszában is élt Vajszlón.
– Az elemi iskola négy osztálya közül a negyediket itt végezte, mert édesapját ide nevezték ki főerdésznek. A húszas évei elején, 1919 őszén aztán visszatért, és tanítóként vállalt állást ugyanabban az iskolában, ahol annak idején tanult. Ahhoz azonban, hogy az itteniek megjegyezzék a nevét, nemcsak az kellett, hogy Vajszlón töltsön néhány évet, hanem az is, hogy írásaiban feldolgozza a helyben szerzett élményeit. E novellák miatt emlegetik máig az Ormánságban, száz év múltán persze minden indulat és sértődöttség nélkül, de nem volt mindig így: korábban évtizedekig nehezteltek rá, mert úgy érezték, a nagyvilág elé teregette a szennyesüket.
– Milyen kép bontakozik ki e novellákból az Ormánságról, az ormánsági emberekről?
– E műveket két csoportra lehet osztani: a pályája kezdeti, illetve későbbi szakaszában keletkezett írásokra, mely utóbbiak hangsúlyosan önéletrajzi jellegűek. A kezdeti darabok olyan sötét színekkel dolgoznak, légkörük olyannyira nyomasztó, hogy elolvasásuk kifejezetten megterhelő. Kodolányi ezekben nyers – többek szerint egyenesen kíméletlen – őszinteséggel ábrázolja a helyi paraszti társadalom egyes jellemzőit. Süllyedő világ című, visszaemlékező könyvének egy pontján így összegzi őket: az Ormánság a feneketlen romlás földje, ahol megtört az élet akarata, ahol a nép kétségbeesett önzése és a gyermekpusztítás szörnyű átka önmaga elpusztításába sodorja az ormánsági embert, aki a vagyon kétségbeesett hajszolásának és felhalmozásának börtönében gyűlölködővé, féltékennyé, hazuggá és embertelenné lett.