Ulrich Seidl a Rimini című filmjében egészen elképesztő módon ábrázolta, milyen hatással van egy átlagos nyugat-európai, konkrétan német ember életére a bevándorlás. Eleinte csak egy lecsúszott táncdalénekest látunk, aki megpróbál megélni abból, hogy bárokban, nyugdíjasotthonokban énekel, és mindemellett kiadja a lakását idősebb rajongóinak. Nehezen, de eléldegél az így szerzett pénzből. A történet lassacskán halad előre, egy végtelenül magányos embert látunk, olyan férfit, akit önzővé tett az egyedüllét.
Életének drámája az, hogy művészetére már szinte senki nem kíváncsi, de ő ragaszkodik a dalaihoz, amelyek szinte egytől egyik a szerelemről szólnak.
Pedig egy közönyös gazemberről van szó, aki pénzért fekszik le idős rajongóival, illúziót és szerelmet hazudik érzelmileg kiszolgáltatott hölgyeknek. Boldoggá nem tesz senkit, csak egyre magányosabbá. A rendező az egyik jelenetben azt is ábrázolja, hogy a rendszeresen látogatott női kapcsolata milyen végtelen lelki nyomornak éli meg azt, hogy rá csak a testi vágyak felébredésekor van szükség.
Főhősünk egyre szerencsétlenebbnek, egyre magányosabbnak érzi magát, és egyre jobban elidegenedik környezetétől, az őt körülvevő emberektől, legvégül pedig már önmagától is. Aki pedig közönyössé válik, az végül már nem ismer se Istent, se embert. Ulrich Seidl filmjében vizualizálja az egyre kihaltabbá váló lelki tájat. Az a Rimini, amelyben kiégett zenész éldegél, unalmas, színtelen, kihalt és hideg. A nézőnek eleinte nem tűnik fel, hogy felbukkan a képen egy-egy menekült, ám azt elég hamar észre lehet venni, hogy egyre több van belőlük. Nem csinálnak semmit, csak ücsörögnek az utcákon, a téli tengerparton.
Michael Thomas alakítja igazán hitelesen az elhízott, ám nagyképű, magát nagyon tehetségesnek tartó férfit, akiről megtudjuk, hogy nincs az életében semmiféle morális kapaszkodó, és aki úgy érzi, hogy ő már mindent megtehet, mert környezete fölött áll.
Sőt aki erkölcsi kapaszkodók nélkül éli az életét, az pontosan annyira elveszett, hazájában is hazátlan, mint a filmben egyre csak szaporodó menekültek. Wolfgang Thaler operatőr ezt az elveszett és elátkozott világot nemcsak azért mutatja élhetetlennek, mert unalmas és szürke utcákon, kihalt tereken botorkálnak az emberek, hanem azzal is ábrázolja a benne élők élhetetlenségét, boldogtalanságát, hogy minden szereplőt csúnyának mutat. Miközben tudjuk jól, hogy a valódi szerelem megszépíti az embert, aközben ebben a filmben azt látjuk, hogy a boldogtalanság viszont éppen ellenkezőleg, csúnyává tesz. Tudjuk jól, hogy – ahogy mindent – az öregséget is sokféleképpen, sokféle megvilágítással és beállítással lehet fényképezni. A Riminiben mindenkinek a legelőnytelenebb arcát látjuk. És mivel nincsen lélektől lélekig ható kapcsolat az emberek között, a szexualitás is valami másról szól, leginkább hatalmi kérdéssé lesz, középpontban az erőszakossággal.
A morális értékek nélküli európai ember ebben a filmben megy szép lassan a levesbe.
Majd azon veszi észre magát, hogy a menekültek már a házában, a kertjében ücsörögnek, de persze ott sem csinálnak semmit. A házba a múltból felbukkanó lánya ereszti be őket, de mi, nézők azt is tudjuk jól, hogy valójában a férfi élhetetlensége, erkölcstelensége, férfiatlan tehetetlensége, közönyös vergődése miatt jut el oda, hogy a saját házában se érezheti már magát többet otthon. Főhősünk otthona, épp úgy, mint Európa, átjáróház lett. A film elején a rajongók még fizettek az ott lakásért, és elmentek, ha lejárt az idejük, a menekülteknek viszont az énekes fizet (a lánya lelki terrorja miatt), és – látjuk – nem fognak soha elmenni.
Legújabb podcastunkban egy könnyed reggeli beszélgetés során két filmkritikus, Oszlányi Gyöngyvér és Csejk Miklós beszélget a filmről.
Borítókép: Jelenet a filmből (Forrás: Vertigo Film)
