Plakátok voltak az utca hírmondói

Majdnem azzal kezdtem, hogy mindenki tudja, ki volt Lópici Gáspár, de valószínűleg a fiatalabbaknak semmit nem mond a Keménykalap és krumpliorr című könyv és gyermekfilm jellegzetes figurájának neve. Hát akkor elmondom: ő volt az „utca hírmondója”. Egy plakátragasztó mellékszereplő, akit azonban olyan bájos humorral formált meg Szilágyi István, hogy neve és szakmai hitvallása szinte közmondássá lett. Mert akkoriban – a digitális forradalom előtti évtizedekben – a plakátragasztó valóban fontos figura volt, hiszen plakátok nélkül azt sem tudtuk volna, mit játszanak a moziban, mikor kezdődik a könyvhét, milyen új termékkel állt elő a bútorgyár.

Aki végigsétál az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) Ars Librorum kiállítóterében, és megnézi A csokoládétól a rádióig című plakátkiállítást, meg fog döbbenni, mennyi mindennek helye volt az utcai hirdetőoszlopokon. Kiderül például, hogy a Fruttit már majd száz éve rágcsálják a gyerekek, 

megtudhatjuk, hogy a Dreher nemcsak sört kínált, de egész márkacsaládot: volt Dreher szóda, Dreher csokoládé, Dreher keksz, Dreher likőr, 

rácsodálkozhatunk, mennyi mirelit terméket, bocsánat, „mirelite-készítményt” kínált a közért, amikor a gyorsfagyasztás még újdonságnak számított, és persze az is kiderül – a fiatalabb látogatóknak –, hogy a közért egyfajta üzlethálózat volt: Községi Élelmiszer-kereskedelmi Rt.
 

A kérdés persze nem az, hogy mi minden jelent meg a plakátokon, hanem az, vajon a szocialista társadalomban volt-e helyük a reklámoknak. 

Legalábbis ezzel a felvetéssel állt elénk osztályfőnökünk, valamikor a nyolcvanas évek derekán, az akkoriban divatba jött műanyag reklámszatyrok rémítő sokaságát felfedezve a padok alatt. És természetesen arra jutottunk, hogy annak a torz értékvilágnak, amit a reklámok, különösen persze a nyugati hirdetéseket majmoló reklámok képviselnek, nincs helye a szocializmusban. Igaz, az osztályfőnöki órákon erősen irányított beszélgetések zajlottak, s gyanítom, gimnazista osztálytársaim többségének semmi baja nem volt a reklámokkal. A dekadens Nyugat keletre szivárgó szellemének reklámanyagokon megjelenő formáival meg még annyi sem, hiszen ezek általában alulöltözött, sőt néha egyáltalán nem öltözött lányok alakjában testesültek meg.
 

Hogy a szocialista társadalomnak sem volt sok baja ezekkel a reklámokkal, az abból is látszik, hogy az OSZK-ban akkora plakátgyűjtemény található – csaknem nyolcvanezer darabos –, 

hogy szinte elképzelni is nehéz, hová ragasztottak ki ennyi nyomtatványt, mennyi mindent mondtak el általuk, mennyi igényes és igénytelen fotó és grafika született a reklámozás érdekében. Ráadásul a könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárában nem is őrzik az összes posztert, ami megjelent Magyarországon, csak az igényesebbeket. Ezek közül is hosszasan kellett válogatniuk a szakembereknek, mire összeállították a VI. emeletén megtekinthető plakátkiállítás anyagát.

Mielőtt azonban a nyolcvanas években lezajlott osztályfőnöki óra felidézését félreértenék a kedves olvasók, hozzá kell tennem, hogy a kiállításon nemcsak a szocialista nagyvállalatok plakátjai láthatók, hanem rengeteg régi márka hirdetése a húszas évektől szinte a közelmúltig. A kiállítás gerincét hat ismert márka – a Stühmer, a Dreher, az Orion, a közért, az IBUSZ, a Corvin Áruház – plakátjai adják, de mellettük néhány olyan tárgyat is elhelyeztek a kurátorok, amelyek a plakátokon megjelennek vagy azokkal valamiképpen összefüggésben állnak.
A sokféle típusú és stílusú plakáton keresztül persze nemcsak arról kaphatunk képet, milyen termékeket és szolgáltatásokat fogyasztottak eleink, de arról is, mit találtak szépnek, érdekesnek, figyelemfelhívónak. 

És a vizuális kultúránk múltjával szembesülve legalább annyira meglepődhetünk, mint amennyire a témákon elcsodálkozhatunk.

A kiállítás megtekinthető a könyvtár nyitvatartási idejében szeptember 30-ig. Olvasójeggyel rendelkező érdeklődők a kiállítást ingyenesen látogathatják.

Borítókép: A kiállítás (Forrás: OSZK)