Nem igazán tudom, hány alkotó munkálkodik a világon, akinek elsődleges témája saját teste, mindenesetre Földes Borbála közéjük tartozik. No de nem is ez a lényeg, tudniillik a fotográfiákon teljességgel azonosíthatatlan, hogy a kép készítőjének mely testrészét, annak melyik részletét láthatjuk. Mi több, a felvételek nem tűnnek fényképeknek, inkább fotogramoknak, festményeknek. Ettől függetlenül a kiállításlátogatók majd mindegyike igyekszik kitalálni, mit is örökített meg magából Földes Borbála, aki állhatatosan őrzi titkait.
– Senki nem találta el, de nem is kell – biztosított az alkotó.
Nyilván sajátos technika szükségeltetik a munkák megvalósításához – gondoltam –, ezzel szemben az alkotó felvilágosított, hogy egy Nikon J1 géppel dolgozik. Azzal azonban bajosan tudna – jobb szó híján – szelfi üzemmódban exponálni, amennyiben a fényképezőgép objektívje és kijelzője más-más oldalon található.
– De van rajta wifi, így a telefonomat tudom képernyőként használni – árulta el a fotográfus, meg azt is, hogy a megfelelő világítást egy asztali lámpával biztosítja. A testéhez való közelség okán pedig 10-30-as, azaz nagylátószögű zoom objektívet használ.
Egyik kezemmel irányítom a lámpát, másikban a telefon, amivel exponálok, így a legapróbb részleteket is be tudom világítani, s látszik a bőrfelület
– magyarázta.
A nyers képeken bizonnyal látszik, azonban hogy mégsem felismerhetőek testének részletei, arról számítógépes programokkal gondoskodik. És ott a csillámpor, amivel lekeni a testét, s amely elég apró szemű, hogy megfelelő módon verje vissza a fényt. A megfelelő mód – s itt saját szavaim következnek – valamiféle lézer- vagy hologramhatást biztosít munkáinak.
Minden egy MOME-kurzussal kezdődött, ahol arra keresett választ, vajon az általa érzett indíttatást érdemes-e továbbgondolnia.
– Az egyik tanár rákérdezett: miért nem magamat fotózom, ha ennyire lazák az ízületeim? Így kezdődött. S születtek az első képek, a nyakamról. 2016-ban aztán – bár csoportos kiállításnak indult – megnyílt első önálló tárlata.
Én ugyanúgy végigfotóztam mindent, mint mindenki, a pocsolyáktól az elhagyatott épületeken át, ám amikor a Bakelit kilencszer hatméteres falát be kellett töltenem, a válogatás alatt rájöttem, ezek a kitekert testképek a legizgalmasabbak
– mondta el az alkotó.
Jelen kiállítás különlegessége, hogy Földes Borbála első ízben készített színes felvételeket, jóllehet az eredeti fotók nyilván színesek.
– A valódi szín nem érdekel, így átteszem őket fekete-fehérbe a számítógépen. Majd elkezdem forgatni, tükrözni a képeket – avatott be munkamódszerébe az alkotó, aki elárulta, hogy a kiállításra betérők rendszeres kérdése: meg tudná-e mondani, mi van a képen?
De akadt, aki mentegetőzött, mondván, nem ért a művészethez; Földes Borbála megnyugtatta: a művészet mindenkié, az a lényeg, amit benne elindít, mint ahogy nem az a lényeg, mi volt képeinek kiindulási formája.
Borítókép: Portré (Fotó: Földes Borbála)
