Ahhoz képest, hogy a Killernek, vagyis Gyilkosnak is nevezett rock and roll király élete túlnyomó részében két végén égette a gyertyát, szép kort élt meg. Zenészkarrierje még az ötvenes évek közepén indult: már gyerekként kettős lelkűnek ismerték, hiszen szűkebb hazájában a Louisiana állambeli Ferrydayben egyházi összejöveteleken vett részt, gospeleket énekelt és zongorázott, hogy aztán nem sokkal később valami lepusztult kocsmában kikötve vérbő boogie-woogie-val és countryval szórakoztassa az egybegyűlteket.
Egyes vélekedések szerint ekkor, más források szerint még tizenöt évesen, erőszakos viselkedéséért ragadt rá a Gyilkos elnevezés. A köztudatban úgy él, hogy a kevésbé megtisztelő címet dinamikus, féktelen, szokatlan zongorajátékával érdemelte ki; nemegyszer csizmájának sarkával, majd felállva, megfordulva, ülepével is célzottan verte a billentyűket. A show a zongoraszék billentyűk közé hajításával ért véget, de rossz nyelvek szerint az is előfordult, hogy hangszerének felgyújtásával. Lewis egyik jellegzetessége, hogy az énekmikrofont nem oldalról benyúló gémes, hanem a két karja között kinyúló egyenes állvánnyal használta. Aztán ismét csak a rossz nyelvek szerint (a hatból!) harmadik és negyedik feleségének titokzatos halála miatt is kiérdemelte a gyilkos jelzőt…
Visszatérve szakmai pályájához: 1956-ban szerződött azzal a Sam Philipsszel, a memphisi Sun Records stúdió tulajdonosával, aki Elvist is elindította a világhír felé. Itt rögzítették első kislemezét, a Crazy Armsot, amelyet egy évvel később mindmáig legnagyobb slágere, a Whola Lotta Shakin’ Goin’ On követett, s a védjegye lett. Ugyancsak 1957-ben vették fel másik kislemezét; a Great Balls of Fire! sikere napi (!) tízezres eladási példányszámával minden várakozást felülmúlt. Jerry Lee Lewis a rock and rollon, illetve a rockabillyn belül új zenei stílust alkotott, amely „pumpin’ piano” elnevezéssel vonult be a rock történelemkönyvébe.
1956. december 4-én a már emlegetett Sun Records stúdióban négy rock and roll-, illetve countrysztár találkozása közös dzsemmelésbe torkollott. Elvis Presley, Jerry Lee Lewis, Carl Perkins és Johnny Cash tizenhét, legfőképp gospel- és countrydalt játszott el egymás szórakoztatására, amelyet az utókorra gondolva Jack Clement hangmérnök rögzített jó érzékkel. A felvétel – Million Dollar Quartet néven – csak jóval később, 1981-ben látott napvilágot hanglemezen, majd néhány esztendő elteltével a bővített kiadás The Complete Million Dollar Session címmel került a boltokba.
Ismert, az ötvenes-hatvanas évek meglehetősen konzervatív Amerikája nem nézte jó szemmel, illetve hallgatta jó füllel a rock and roll térnyerését. A megcsontosodott társadalmi konvenciók borulásától tartva igyekezett – kiváltképp a sajtó útján – gátat vetni az új zene terjedésének. Ekkoriban zuhant le (máig nem tudni, hogy véletlen baleset vagy szabotázs okán) a Buddy Hollyt, Richie Valenst és Big Boppert szállító magánrepülőgép; ekkoriban kapta meg Németországba szóló katonai behívóját Elvis; és ekkoriban kerültek napvilágra Chuck Berry, Little Richard, illetve Jerry Lee Lewis koholt vádas vagy éppen valós botrányai.
Mondjuk, Lewisszal kapcsolatban semmi kétség: a feltörekvőben lévő zongoravirtuóz-szerző-énekes épp 1958-as brit turnéját bonyolítja, amikor úgy dönt, hogy a nagyobb nyilvánosságnak is bemutatja új feleségét, Myra Gale Brownt, aki történetesen az unokahúga, és aki nem mellesleg tizenkét vagy tizenhárom éves. Ha e pedofíliába hajló cselekmény nem volna elég, a bajt csak tetézi, hogy az előző két (!) asszonytól (Dorothy Barton, Jane Mitchum) valahogy „elfelejt” elválni… Nem csoda hát, ha még az amerikaiaknál is konzervatívabb angoloknál mindez kiveri a biztosítékot és két évre visszaveti Lewis ígéretesnek induló pályafutását.