A rendező Talpas kutyán keresztül próbálja elmesélni az erdélyi magyar identitáskeresési problémáit, abban reménykedve, hogy ha az ő gondjait nem is, de legalább a kutyákét meghallgatják.
Folyton kikacsint a filmből, elidegenítő eszközöket használ, amelyek jót tesznek a film látószögeinek, humorának, de akár a ritmusának is. Hihetetlenül gazdag a filmes eszköztára, amelyeket könnyedén és jó ízléssel kever. Nem törődik a megszokással, mindent alárendel a témának. Két szálon és pórázon fut a cselekmény, hol az emberek történeteit követjük, hol a kutyákét.
A kutyaélet persze az emberektől is függ, ezért szomorúan vesszük tudomásul, hogy Romániában a pásztorok a nyáron hűségesen szolgáló ebeiket a munka végeztével útnak engedik az erdőkbe, hogy ne kelljen télen ellátniuk őket.
Romániában a juhászkutyák szezonmunkások, akiket télen, ha nem esznek meg a farkasok vagy nem ütnek el az utakon az autók, és nagy nehezen bevergődnek valahogy a városba, akkor sem biztos, hogy ellátnak valamelyik szociális otthonban. Rengeteget megtudunk az erdélyi kutyalétről, de nem ez a film erőssége, hanem a filozófiája, a társadalomkritikája.
A kutyatörténet csak alibi, hogy az erdélyi magyarságról lehessen beszélni, akik a magyaroknak románok, a románoknak hazátlanok, Európa számára pedig nem is léteznek.
Lakatos azt a már bevált módszert alkalmazza, amit elődei, La Fontaine vagy Orwell, hogy az állatok szájába adja az emberhez nem méltó szavakat. Román részről: Magyarok, húzzatok innen! Horthysta! Irredenta! Revizionista! Szeparatista! A magyarországiak részéről: Menj haza! Ne vedd el a munkánk! Ne használd a biztosításunkat! (Bevallása szerint a film alkotójára döbbenetesen hatott a 2004. december 5-i magyar népszavazás is, amit máig nem tudott kiheverni.) Stílusbeli sajátosságai miatt mégsem szomorú ez a keserű film, inkább groteszk és abszurd.
