A Velencei Helytörténeti Egyesület évszakonként új témában válogat a raktáraiban felhalmozott tárgyakból, fotókból, avatott be a kiállítások tervezésébe Kiss Eszter Zsófia, az egyesület elnöke. Bár a tárgyi anyaguk széles körű, igyekeznek a Velence-tó régiójához témában is illeszkedő tárlatot bemutatni a rendelkezésre álló kis galériában. Ennek megfelelően a kezdő tablón szüretet, hagymaszedést és lehalászást megörökítő képek eredeti kópiáit láthatjuk. A kézi halválogatás, a szüreti faputtonyok, a kézzel font hagymáskosár rögtön rácsodálkozásra késztet, hogy lehetett ezekkel az eszközökkel elegendő élelmiszert termelni? Pedig lehetett.
Az aratáshoz kapcsolódó tárgyak között megtalálható az ismerős cséphadaró, szénagereblye, szénavágó, káposztatömörítő fa, lisztes lapát, de az már fejtörést okoz, vajon mire használták a törekvellát, és miért is kellett a kocsira lőcs. Kiss Eszter Zsófia lapunk kérésére beavatott a kérdéses tárgyak használatába.
– Cséplés után az 50-60 centiméter átmérőjű búzakévét felrakták a garatba, melyből külön kijött a szalma és a törek, azt különböző helységekbe elraktározták, hiszen télen ezt használták állatok, elsősorban szarvasmarha etetéséhez. Répát vágtak össze az állatnak, arra szórták a töreket. Úgy ették az állatok, ahogy mi most esszük a sokmagvas kenyereket.
A magyarázat újabb kérdést szült, hogy néz ki a garat, míg végül eljutottunk oda, hogy Velencén mindössze három cséplőgéppel dolgoztak kalákában aratáskor.
Az ismert kifejezés, rálőcsölni valakire valamit, azaz ráerőszakolni, abból ered, hogy a kocsilőcsöt nehezen és körülményesen lehetett tulajdonképpen ráerőszakolni a kocsira, pedig ez tartotta a kocsi oldalát nélkülözhetetlen alkatrészként.
A nehézség abból eredt, hogy a forgó kerékhez kellett erősíteni egy stabilizáló szerepű alkatrészt.
A velencei halászfalu emlékeit bemutató sarokban annyi tárgy sem volt ismerős, mint az aratási munkáknál. A makettekkel (szénsásszekér, varsa, nádvágó kasza, jégszánkó) kiegészített halászfalusarokban a velencei halászkunyhó mellett helyet kapott például varsa, halász szigony, nádverő fa, gyalázka. Utóbbi egy kisebb, kaszaszerű eszköz, melyet nád vágásához és összeszedéséhez használtak. A térségben nemcsak a nádat, hanem a barnára érett sást is betakarították, és használati tárgyakat fontak belőle, például lábtörlőt, vagy a kiállításon is látható papucsot, játékkacsát.
A konyhasarok különlegessége a kék szikvizes üveg, mely a hajdanvolt velencei Mohl-szikvízüzemből származik. A bemutatott tárgyakból látszik, hogy az őszi munkákhoz igen sok eszközt kellett otthon tartani már egy család saját célú betakarításához, állattartásához is. Hajlamosak vagyunk a mai kor emberét kárhoztatni, hogy mennyi gépet használ. Ezeknek egy része persze fölösleges, másik részére valóban rászorulunk, mert a mai mindennapi életünk fenntartásához szükséges. Hetven-száz évvel korábban sem volt másképp, csak nem szöszborotva lapult a fiókban, hanem különböző méretű vasgerebenek a színben, melyekkel kendert kártoltak, a gereben szétválasztotta az erős rostokat a törékeny növényrészektől.
– Tulajdonképpen megfésülték a kendert, irányba állították a szálakat – magyarázta Kiss Eszter Zsófia.
A Velencei Helytörténeti Egyesület gyűjteményét főképp adományok gyarapítják, akár teljes hagyatékokat is kapnak, ahogy Ludmann János háza bontásakor történt. A szezonális, emberléptékű kiállítások közönsége sokszínű.
– Meglepő módon a tizenéves diákok időznek el leghosszabban a tárgyakkal – összegezte az elnök asszony.
Borítókép: A gereben szétválasztotta az erős rostokat a törékeny növényrészektől (Fotó: A szerző felvétele)
