Amiért jó magyarnak lenni

A közelmúltban kapott televíziós nagydíjat Takaró Mihály. Az igényes ismeretterjesztésért adható legrangosabb hazai elismerés, a Tőkéczki László-díj kapcsán arról faggattuk a József Attila-díjas írót, irodalomtörténészt, televíziós műsorvezetőt, Németh László-díjas tanárt, milyen eszközökkel látja átadhatónak, megőrizhetőnek értékeinket.

Takaró Mihály Iró 20221215 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet

– Kijelölhetők azok a sarokpontok, amik az értékteremtő, értékőrző iskola lényegét adják?
– Feltétlenül. Mindig vannak múltbeli értékek, amiket szeretnénk továbbadni, és keletkeznek új értékek, amik bekerülnek az értékvilágba. Egy dinamikusan változó korban természetes, hogy új módszerekre és narratívára is szükség van. Ezért fontos – ezt teszi az új NAT és Ket is – módszertani szabadságot biztosítani, hiszen egyedül a tanár tudhatja, hogy egy adott osztályban, egy adott gyermekanyaggal melyik lehet a leghatásosabb módszer az ismeretek elsajátításához. Az iskola természetesen nem tud olyan gyorsan reagálni a napi eseményekre, mint a közélet és a politika, nem is feladata, de az identitásképző tárgyak, mint amilyen az irodalom, a történelem, az ének-zene, a művészettörténet, nemcsak műveltséget közvetítenek, hanem azt a műveltséget, amit a nemzet halmozott fel hosszú évszázadok alatt. Ez egyúttal nevelés is, hiszen ezeknek a tárgyaknak, például az irodalomnak, ahogy ezt már hangsúlyoztam, értékközvetítő funkciója is van. Milyen furcsa lenne, ha Petőfi Sándor ma fölébredne és azt olvasná a Nemzeti dalról, hogy hány magánhangzó és hány mássalhangzó van benne, milyen metaforákat tartalmaz…! Valószínűleg Petőfi nem ezért írta azt a verset. Szükséges persze ezeket is elsajátíttatni, de mindezek nem pótolhatják a költői üzenet átadását. Amikor az ember tanít, figyelembe kell vennie, hogy tanítványa emocionális, morális, racionális lény egyszerre. Ezt mind figyelembe kell venni, ha teljes értékű személyiségeket akarunk nevelni. Olyan embereket tehát, akik nemcsak ismerik és szeretik hazájuk kultúráját, de erkölcsi értelemben is lehetővé válik számukra az azonosulás. Ez nem ellentétben áll az európai kultúrával, hanem éppen hogy része annak. Mi úgy vagyunk európaiak, hogy a saját értékeinket adjuk hozzá az európai kultúrához, vagyis a magyar kultúra szerves része az európainak. Ezáltal alakulhat ki ez közös műveltségsztenderd, jöhet létre egy kulturális kód, melyet mi, magyarok, épp iskolai tanulmányaink segítségével érthetünk.

– Így már érthető, miért kapott a Nemzeti alaptantervben kiemelt hangsúlyt a magyar irodalom…
– A NAT hangsúlyozza, hogy a magyarság ezeregyszáz év óta a Kárpát-medencében lakik, itt él és hozza létre a maga értékeit. Ezért nekünk, magyaroknak Kárpát-medencei irodalmat kell tanítanunk. Ebbe bele kell férnie mondjuk egy Kovács Vilmosnak, aki a kárpátaljai irodalom jeles alakja volt, vagy egy Gion Nándornak, akit a Délvidék talán legfontosabb alkotójaként tartunk számon, bele kell férnie a kassai Márai­nak, az erdélyi Sütő Andrásnak, Koós Károlynak, Áprily Lajosnak… egyszóval mindazoknak, akik az egész Kárpát-medence magyar irodalmát jelentik és képviselik.

– Sok kritika érte viszont a tantervet azért, mert a kortárs irodalomra nem fordít figyelmet. Pedig értékteremtés, értékőrzés vagy akár nevelő hatású példateremtés dolgában a mai alkotók között is akadnak elismerésre méltók. 
– Biztos, hogy így van. Hadd mondjam el azonban, hogy a Magyar Írószövetségnek körülbelül 900 tagja van. A Szépírók Egyesületét ugyancsak több száz alkotó képviseli. A Magyar Nemzeti Írószövetség több mint százötven szerzőt tömörít. Ez nagyjából ezerötszáz magyar író. Ki merné vállalni annak a kockázatát, hogy ebből az ezerötszázból kijelöl ötöt-hatot és azt mondja, ez lesz a kortárs magyar irodalmi kánon? Amikor a tanterv készült, azt mondtuk, hogy a tanár ízlése, szellemi irányultsága maradjon szabad. A 12. osztályban az óraszámok körülbeelül 15 százalékát lehet fordítani kortárs magyar irodalom tanítására (beleértve a szabadságot is), és nem adtunk meg egyetlen szerzőt sem, akivel kötelező lenne foglalkozni. Lesz, aki Döbrentei Kornélt fogja tanítani, lesz, aki Karafiáth Orsolyát. Fontos, hogy a tanárok szabadon képviselhessék azt, amit értéknek tartanak. Különben nem lesznek hitelesek. Tanári hitelesség nélkül pedig nem lehet nevelni.

– Az előttünk álló esztendő fontos kulturális eseménye a Petőfi-bicentenárium. Jó alkalom arra, hogy eddigi irodalmi műsoraihoz hasonlóan Petőfit is újszerűen mutassa be. Tervez ilyen programot? 
– Természetesen igen, az idei műsoromat is Petőfi bemutatásának szentelem. A költővel kapcsolatban élnek sztereotípiák és irodalomtörténeti közhelyek, amelyeknek sok esetben a cáfolata már megtörtént, de az új eredményeket még nem ismerte meg a szélesebb közönség. Ilyen például a Petőfi szülei­nek származása körüli kérdések sora. Új kutatási eredmények vannak arról a munkáról is, amelyet a Regélő pesti divatlap szerkesztőjeként végzett, de nem ismerik eléggé alaposan az emberek Petőfit, mint műfordítót sem. Pedig hallatlanul sokrétű fordítói munkát is végzett. Beszélt németül, angolul, Shelley verseitől a Robin Hoodig sok mindent fordított. Elképesztő munkabírással dolgozott. Miközben irodalmi ízlésformáló alkotó volt, szerkesztői munkát is végzett, éjszakánként pedig írta lenyűgöző verseit. Ma már Petőfi szerelmeiről is sokkal többet tudunk, és igaz ez bordalaira is. A Petőfi 200 kapcsán mindez megismertethető, és szeretném is ezt tenni a köztelevízióban. Fontos lenne, hogy meggazdagítsuk ennek a szerethető fiatalembernek a képét, aki a világirodalom korszakalkotó géniu­szai közé tartozik és akinek szívében a haza iránti elkötelezettség összefért a modern euró­paisággal, sőt forradalmisággal, a világszabadság gondolatával. A költő tudatosan vállalta sorsunkat, kultúránkat, nyelvünket. A most induló műsorfolyam végére kialakulhat egy új Petőfi-kép, s talán azt is elmondhatjuk, amit 1923-ban a centenárium kapcsán írt Reményik Sándor: Petőfi a miénk.

Borítókép: Az ismeretterjesztés fontosságáról nyilatkozott a Tőkéczky-díjas irodalomtörténész (Fotó: Bach Máté)