A megjelent cikk kitér arra, hogy Bánffy Miklós 1906-ban a Naplegenda című drámájával íróként is jelentős sikert ért el, 1912 és 1918 között pedig a budapesti Operaház intendánsa, műsorának megújítója, számos előadás díszlet- és jelmeztervezője volt. Emellett politikusként is jelentős szerepet játszott. Ő volt IV. Károly 1916-os koronázásának kormánybiztosa. Akkoriban sokakban visszatetszést keltett az a döntése, hogy a díszmenet végén hadirokkantakat is felvonultatott. 1921 és 1922 között külügyminiszter volt, 1926-ban azonban visszatért a trianoni szerződés szerint akkor Romániához tartozó Erdélybe. Ott nem politizálhatott, de vagyona és befolyása révén a közélet tevékeny alakítója volt. Ekkoriban visszatért az írói tevékenységhez: 1934 és 1940 között jelent meg a főművének tekintett Erdélyi történet című regénytrilógia. Észak-Erdély visszacsatolása után újra képviselőként tevékenykedett: a magyar kormány megbízásából Bukarestben tárgyalva elérte, hogy Kolozsvárt elkerülje a front. A háború után azonban nem maradhatott Romániában, így Budapestre jött, ahol nyomorban, elfeledetten érte a halál.
A cikk ez után az összefoglaló után A nagyúr emlékezete című interjúval folytatódik, amelyet Lukácsy György készített. Az Ablonczy Balázzsal folytatott beszélgetésből egyebek közt arra is fény derül, hogy a történész miért tartja Bánffy életét inspiratívnak és sok tekintetben példaértékűnek.
Talán éppen személyiségének sokrétűsége vonz a leginkább. Kamaszkoráig persze mindenki egyszerre akar űrhajós lenni, megírni a nagy regényt, a válogatottban focizni… aztán az ember idővel feladja az álmai legalább egy részét. Bánffy viszont nem volt hajlandó „szakosodni”, ráadásul minden területen – a politikában és a művészetekben is – jót alkotott. Emellett nagyon kevés az olyan figuránk, aki nem csúszott meg, vagyis nem kell hozzá magyarázkodó lábjegyzetet nyitni. Bánffy egyetlen totalitárius ideológiának vagy hatalomnak sem hódolt be. És persze tragikus sors az övé, ha nem is a legtragikusabb a magyar 20. században. Mindez mindenképpen imponáló számomra
– osztja meg az interjúban gondolatait és érzéseit Ablonczy Balázs. A történész ezt követően arra is kitér, hogy a polihisztor politikust már kortársai sem tudták megfelelően kezelni, mert nem illett be a hagyományos táborok egyikébe sem. Mint mondta, Bánffy – akinek elsősorban modernizmusát szokás hangsúlyozni – operaházi intendánsként valóban felismerte Bartók Béla művészi nagyságát, és ő maga is eredeti díszlet- és jelmezterveket dolgozott ki.
Az interjúból megtudhatjuk azt is, hogy
Bánffy Miklós a Turáni Társaság tagjaként nem pusztán formálisan vett részt az akkori „keleti nyitás” divatjában, hanem publikált is a keleti rokonságunkról, sőt az 1906-os Naplegenda című drámájától a hun Attiláról szóló A nagyúron át az utolsó darabjáig, az 1943-ban bemutatott Az ostoba Liig őszinte intellektuális érdeklődéssel fordult a Kelet felé.
Emellett számos más érdekességre is fény derül a beszélgetésből Bánffy Miklós gondolkodásmódjával, művészi és politikusi pályafutásával, illetve az irodalomtörténészek hozzá való viszonyulásával kapcsolatban.
A Nemzeti Magazin cikkének ezt követő, Helikoni közösség címmel ellátott részben arról olvashatunk, hogy a vagyonos Kemény János báró 1926 júliusában huszonnyolc erdélyi írót hívott meg a marosvécsi kastélyába, hogy megvitassák az erdélyi irodalmi és színházi élet helyzetét. Helikon néven szabad írói munkaközösséget alapítottak, amelynek tagjai között Áprily Lajost, Bánffy Miklóst, Kádár Imrét, Kós Károlyt, Kuncz Aladárt, Molter Károlyt, Nyírő Józsefet, Reményik Sándort, Tamási Áront, Dsida Jenőt, Jékely Zoltánt, Karácsony Benőt és Wass Albertet is nyilvántartják. Ehhez a társasághoz szorosan kapcsolódott a Kós Károly vezette Erdélyi Szépmíves Céh Kiadó, akiknek Erdélyi Helikon című folyóiratát 1928 és 1944 között főszerkesztőként Bánffy Miklós vezette, Kisbán Miklós néven.
A cikk ezután a miskolci Színészmúzeum vezetője, Mikita Gábor színháztörténész által írt, „A bonchidai Prospero” című résszel folytatódik, amely ugyancsak Bánffy Miklós sokoldalúságát hangsúlyozza. Az írás kitér egyebek közt arra, hogy a gazdag arisztokrata családból származó ifjú magától Székely Bartalantól tanulhatott festészetet, de műkedvelőként a színház világába is korán bepillantást nyert, 18 évesen pedig már egy korai zsengének tekinthető vígjátékát is előadták Kolozsvárott. A századfordulón aztán országgyűlési képviselőként az országos politikába is bekapcsolódott, így ideje jelentős részét Budapesten, a Bánffy-palotában töltötte.
A megjelent írás arra is kitér, hogy az 1906-ban megjelent, Naplegenda című drámájáról – amelyet Kisbán Miklós írói névvel jelentetett meg – többek közt Ady Endre is elismeréssel írt. Nem véletlen tehát, hogy 1907-ben Jászai Marival, Márkus Emíliával, Beregi Oszkárral a főbb szerepekben a Nemzeti Színház is repertoárjába vette a drámát. Az előadás a Budapesti Hírlap beszámolója alapján a közönségre is nagy hatást gyakorolt. A cikk ezt követően Bánffy további alkotói és művészi eredményeit összegzi, nagy hangsúlyt helyezve a Nagyúr című drámára. A darabot Ódry Árpád rendezésében, Kürti Józseffel és Váradi Arankával, Bánffy későbbi feleségével a főszerepben láthatott az egykori Nemzeti Színház közönsége. A cikk emellett megemlékezik egyebek közt a polihisztor hattyúdalaként említett, óriási sikerrel játszott Az ember tragédiája rendezéséről, amelyre a Szegedi Szabadtéri játékok kérte fel 1931-ben. Az előadásnak Bánffy egyben díszlet- és jelmeztervezője is volt. Amint az a Nemzeti Magazinban megjelent írásban olvasható, „hétezer néző láthatta az álomszerűség koncepcióra épülő újszerű Tragédiát, amelynek lenyűgöző hatását ötven reflektor és ötszáz fős statisztéria teremtette meg.”
A Nemzeti Magazin cikkének zárórészében a Színházi Hét egy 1912-es számában megjelent, Különös egy ember című írás részletét olvashatjuk, amely arról számol be, hogy „az operaházi zavarok miatt bosszankodók” mennyire meglepődtek, hogy „a miniszter gróf Bánffy Miklós nyugalmazott főispánt küldötte ki kormánybiztosnak”. Mint írják, a nyugalmazott főispán azonban már a következő napon meglepetést okozott, mert az Operaházba lépve „csupán néhány szót váltott Mészáros Imrével, s az Operaház direktora tág szemeket meresztett. A fenn említett úriember ugyanis úgy beszélt a muzsikáról, mintha teljes életében az öt kottavonal között élt volna. Hamarosan kiderült azok előtt is, akik eddig nem tudták, hogy gróf Bánffy Miklós számottevő intellektus – idézi a Színházi Hét egy 1912-es cikkét a Nemzeti Magazinban megjelent írás.
A Bánffy Miklós 150. születésnapja alkalmából megjelent összefoglaló a Nemzeti Magazin 2023–2024-es évad, XI. évfolyam 4. számában olvasható teljes terjedelmében.
Borítókép: Gróf Bánffy Miklós az Operaházban (Forrás: Operaház Emléktára)
