A Borisz Godunov nem egy könnyű előadás. Egyfelől nem könnyű az olykor nagy érzelmeket megélő és megmutató szereplők miatt és a nézőben ezáltal jelenetről jelenetre fokozódó feszültség okán. Másfelől az Almási-Tóth András művészeti igazgató rendezésében kibontakozó pszichothriller mozzanatai is okoztak meglepetéseket, fordulatokat az Operaház színpadán.
Az opera
Az orosz operairodalomban fellelhető mű, mely Alekszandr Puskin azonos című drámája nyomán keletkezett, fontos a mostani adaptáció szempontjából, hiszen a Puskin-dráma szolgált Muszorgszkij művének alapjául:
A romantika és a realizmus ötvözésével kísérletező Modeszt Petrovics Muszorgszkij 1868-ban kezdett el foglalkozni a gondolattal, hogy Puskin Borisz Godunov című drámájának arra alkalmas jeleneteiből operát írjon. 1869-ben befejezett művét azonban a szentpétervári cenzorok visszautasították, többek közt a hangsúlyos női főszereplő hiányára és a szólisták a kórushoz viszonyított kis szerepére hivatkozva
Puskin történetének főszereplője Borisz Godunov orosz cár, akinek uralkodását nem dicsőség és a nép szeretete, hanem lázadások kísérik. Godunovot teszi felelőssé a nép az előző uralkodó, Fjodor cár gyermekének, Dmitrij cárevicsnek a haláláért. Borisz Godunov uralkodásának hatodik évében lázadás tör ki, melyet egy a cár ellen fellépő trónkövetelő szít. A cár lelkileg összeroppan a cselekmények sora alatt. Az ilyen és ehhez hasonló, a színpadon optimálisan ábrázolható érzelmekbe kapaszkodott bele a Magyar Állami Operaház is, akik most az operát az ősváltozatban mutatták be a nagyérdemű közönség előtt. A Muszorgszkij-változatban a sűrített cselekmény nagyobb feszültségeket tud megmozgatni az előadásban, illetve hangsúlyosabbá válik a szereplők lelki állapota is.
Miért érdekes a jelenlegi adaptáció?
A négyfelvonásos opera cselekménye Borisz Godunov cárrá koronázásával indult. A nép, a tömeg részt vett a ceremónián, s habár betanították nekik, mit és miképpen kell mondaniuk, már ekkor felsejlik a cár részéről is az aggodalom és az, hogy tudja, miképpen tekint a tömeg az uralkodására. A pompa után fontos színpadképi változást hozott a cselekmény időbeli ugrása, amely vizuálisan is egy egészen elkülönülő egységként jelent meg. A következő helyszín egy kolostor volt, ahol Pimen (Palerdi András) krónikát írt. Pimen az elmúlt évek történéseit jegyezte le, melynek hallatán Grigorij (Pál Botond) megalkotta trónbitorló tervét.
Fokozódó feszültség
Az egész előadás során izgalmas, de egyben nyomasztó vizuális elem volt az ifjú cárevics labdajátékát megjelenítő pillanatok sokasága fekete-fehérben: a lépcsőn pattogó labda ritmikája a fokozódó fesztültségek szimbolikájának is tekinthető. A kisfilmeket Czeglédi Zsombor tervezte.
Grigorij tervének megvalósítása miatt a litván határhoz sodródott – egy csehóban szerzetesek és a pultos jelentették egy ideig a társaságot számára. A feszültséget ekkor már tapintani lehetett és szépen fordult át a történet Borisz lelki gyötrelmeinek felnagyításába. Bretz Gábor (Borisz Godunov) és Topolánszly Laura (Feodor) hatalmasat énekelt. Az előadásban még két patkány is szerepet kapott: a Kreml-maketten mászkáló rágcsálók látványa finom szimbolikája lehet a vészterhes időknek. Erőteljes pillanat a székesegyház előtti tömeg, illetve a Bolond és Borisz cár interakciója – a téboly, az őrület egyre fokozódott.
Érdekes maga a rendezés és a dramaturgia, hiszen a néző úgy érezhette, egyszerűen nincs nyugvópont a darabban. A cár a belső szenvedésén keresztül lépésről lépésre halványította el magát a karaktert, aki erejét vesztve omlott össze, és elnyelte a sötétség. A szereplő tragédiája szépen körbezárta a történetet. Az előadás voltaképpen egy sorsjátéknak is tekinthető – vagy sorsok játékának. A Borisz Godunov látványos, összetett és habár olykor nehezen követhető cselekményű történet, mégis szép és szenzitív darabja az operairodalomnak.
