Régi ismerősöm meséli, ha borús a kedve, bánat nyomasztja, csak elővesz egy Gyurcsány-videót valamelyik DK-igehirdetésről, lecsavarja a hangot, s máris jókedve kerekedik.
Kipróbáltam, és tényleg. Egy hangjától megfosztott szónok már önmagában is mulatságos. És roppant tanulságos. Legjobban azok tátognak és hadonásznak, akiknek nincs igazuk. (Minél nagyobb marhaságról győzködik az embert, annál inkább.) A hiteles szereplőnek beszéd közben alig mozdul a szája, nem hadonászik, arcán nem dagadtak ki az erek – éppen csak bólint picit az igennél, a nemnél meg egyet jobbra, egyet balra mozdítja a fejét.
A szónoklás egész életünket végigkíséri. Már az óvodásoknál van szónoki hajlam, az apróságok állandóan beszédet mondanak („Elvették a labdámat!”, „Bepisiltem!” stb.), ám az ifjú rétorok közül csak az tud érvényesülni, aki az összes közül a leghangosabb. A harsány szónoklás a politikában – kivált a diktatúrákban – egyenesen alapvetés, gondoljunk csak a Führerre, Mussolinira, Rákosira, a tenyérbemászó Marosán Buci Gyurira. (A jelenkor hazai szónokgéniusza a kígyózó Gyurcsány Ferenc.) Képzeljük el őket néma mikrofonnal. Amikor csak a szájuk jár…
Láriferi testbeszéde egészen frenetikus: hatásszünetekkel fölszabdalt szózatát félfordulatok, kaszáló és harántmozdulatok, karlendítések kísérik. Bizonyos idő eltelte után a hallgatóságot már nem is a szöveg, hanem a rétor akrobatikája varázsolja el, ahogy idvezülten kíntornázik megbabonázott seregével szemközt. A szöveg abszolúte nem hiányzik.
Egy tartós mikrofonhiba sokat segítene a DK-n.
Borítókép: Gyurcsány Ferenc (Fotó: MTI/Kovács Attila)
