Borisz Godunov, Rettegett Iván korábbi bizalmasa azután emelkedik cári rangra, hogy gyámsága alatt a gyermek cárevics, Dmitrij, homályos körülmények közt meghal. Borisz hiába bizonyult korábban tehetséges vezetőnek, a történtek miatt érzett felelőssége egyre inkább nyomasztja, miközben a gyanús haláleset mögött a cár ellenlábasai politikai gyilkosságot sejtenek. Az eseményeket kihasználva Grigorij, a kiugrott szerzetes elhatározza, hogy Dmitrijnek adja ki magát, és lengyel segítséggel megdönti a cár hatalmát. A politikai intrikákkal szemben a címszereplőt felőrlő bűntudat áll Almási-Tóth András, a Magyar Állami Operaház művészeti igazgatója új színrevitelének fókuszában is. Ehhez a rendező a Borisz Godunov Magyarországon teljes egészében még be nem mutatott, 1869-es ősváltozatát választotta alapul, amely a rendezői koncepcióhoz hasonlóan a cár lelki vívódását helyezi a középpontba.
Az Operaház alkotói
A darab látványvilágát a rendező régi alkotótársaival valósította meg:
az orosz történelmi korszakokon átívelő jelmezeket Lisztopád Krisztina, a minimalista díszleteket és a világítást Sebastian Hannak tervezte. Az előadásban látható kisfilmeket Czeglédi Zsombor készítette.
A Borisz Godunov címszerepét a márciusban Kossuth-díjjal kitüntetett Bretz Gábor alakítja.
A nemzetközi operaéletben is tevékeny basszbariton, aki operaházi fellépéseit követően a Párizsi Operában énekli Massenet Don Quijotéjének címszerepét, hangi adottságai mellett életkora is predesztinálja a szerepre, mivel épp egyidős az általa megformált történelmi figurával.
A cár gyermekeit Topolánszky Laura (Fjodor) és Brassói-Jőrös Andrea (Kszenyija), riválisait Kovácsházi István (Sujszkij herceg) és Ódor Botond / Pál Botond (Grigorij), a szerzeteseket Palerdi András (Pimen), Aleksei Kulagin (Varlaam) és Kiss Tivadar (Miszail) formálják meg. A további szerepekben Wiedemann Bernadett (Dajka), Haja Zsolt (Scselkalov), Szántó Andrea (Kocsmárosné), Pataki Bence (Poroszló) és Zajkás Boldizsár (Mityuha) láthatók.
A Magyar Állami Operaház Zenekarát, Énekkarát (karigazgató: Csiki Gábor) és Gyermekkarát (karigazgató: Hajzer Nikolett) Alan Buribayev vezényli.
A kazah főváros operaházának vezető karmestere, aki Európa- és Ázsia-szerte vezényli többek közt az orosz operairodalom klasszikusait, tavaly Prokofjev Háború és békéjének dirigenseként mutatkozott be Budapesten nagy sikerrel.
A drámából opera lesz
A romantika és a realizmus ötvözésével kísérletező Modeszt Petrovics Muszorgszkij 1868-ban kezdett el foglalkozni a gondolattal, hogy Puskin Borisz Godunov című drámájának arra alkalmas jeleneteiből operát írjon.
1869-ben befejezett művét azonban a szentpétervári cenzorok visszautasították, többek közt a hangsúlyos női főszereplő hiányára és a szólisták a kórushoz viszonyított kis szerepére hivatkozva. Muszorgszkij a kritikáknak engedve 1872-re dolgozta át művét, ekkor került bele többek közt Marina Mnisek lengyel hercegnő szerepe és közös jelenete az ál-Dmitrijjel, valamint a darab zárásául szolgáló forradalmi kép. A darabot végül 1874-ben mutatta be a szentpétervári Mariinszkij Színház.
A darab a késői romantikától idegen, nyers hangzásvilágát Rimszkij-Korszakov két ízben, Sosztakovics pedig egy alkalommal igyekezett kora ízléséhez igazítani.
Az 1908-as párizsi és az 1913-as New York-i premiereken már a Rimszkij-Korszakov-féle változatban ismerte meg a világ Muszorgszkij művét, így is gyökeredzett meg a repertoárban, és volt évtizedeken át világszerte a legtöbbet játszott orosz opera, míg az elmúlt évtizedekben az érdeklődés fokozatosan az ősváltozat felé fordult. A darab magyarországi bemutatója ugyancsak 1913-ban, a Rimszkij-Korszakov-féle átdolgozásban valósult meg a Magyar Királyi Operaházban. Az OPERÁ-ban legutóbb Szinetár Miklós rendezte meg 1999-ben, ugyancsak a Rimszkij-Korszakov-féle változatban.
A Borisz Godunov ebben a formában utoljára 23 éve, 2001-ben szerepelt az Operaház műsorán.
