Elmúlhat-e az Opera szláv szezonja az elénekelt Anyegin nélkül? Aligha. De van más kérdés is. Lehet-e jövőnk, ha a múltunk egyben a jelenünk is? Számtalan operahős sínylődik múltbeli traumáinak fogságában, és a legtöbbször az előadást lezáró függöny szenvtelenül adja meg számukra a kegyelemdöfést.
Az Anyegin az Operaház Medgyaszay Termében
Csajkovszkij operája részleteinek, valamint Zalán Tibor Seregszámla című kötetéből vett versek felhasználásával egy középkorú férfi, korunk kölcsönvett gondolatok és irritálóan valóságos emlékképek közé zárkózott „Anyeginjeinek” egyike víziókkal benépesített világát jeleníti meg, és igyekszik választ találni ezekre a kérdésekre az előadás ajánló sorai szerint.
Hazánk legrégebbi és legnagyobb professzionális kórusa a Magyar Állami Operaház Énekkara, művészeinek képzett hangjuk, sok esetben szólistagyakorlatuk és szerepismeretük van. Közülük is a karigazgató által kiválasztottak vesznek részt ebben a kísérleti produkcióban. A darabot Szabó M. Krisztina kíséri zongorán, zenei munkatárs Erdélyi Dániel, a rendező Magyar Orsolya.
Az előadás zenei szerkesztője Csiki Gábor karigazgató, de a prózai szövegeket is ő válogatta. Tőle kérdeztük, hogy ki is Anyegin és mi történhetett vele? – Ha a regényhőst vagy az operahőst vesszük, abból ki lehet indulni – kezd bele a fejtegetésbe Csiki Gábor. – A szerzők a darab végén kérdőjellel hagyják, nem hal meg, elég fiatal, de nem tudjuk, mi történik vele utána – teszi hozzá. Elmondja, hogy a rendező Magyar Orsolya felvetette egy keresztmetszet gondolatát, de szerették volna, ha minél több énekkari tag szerepel az előadáson.
Így született az ötlet, hogy ahány jelenetet benne hagynak az operából, annyiszor változik a főszereplőket alakítók személye. Saját ötlete volt, hogy legyen a darab egy ötvenéves férfi visszaemlékezése és a szereplők azért váltakoznak, mert az emlékeinkben sem egyformán jelennek meg az emberöltővel ezelőtt látott arcok.
Ezért kicsit hasonlít mindegyik szereplő arra a figurára, akit megjelenít, de a másik szereplőre is. Anyegin mindig magas, erőteljes férfi, Lenszkij líraibb alkatú, vannak vérbő Olgák és filozofikus, az élettől szenvedő Tatjánák. – Ahogy távolodtunk az eredeti operától, az idősebb Anyegin alakja is módosult és egy mai férfi vált belőle, aki mögött ott áll az életút nagy része – árulja el a karvezető.
Egy intellektuális ember, aki miután átment néhány egzisztenciális és érzelmi válságon, elhúzódott minden valóságos dologtól és a költészet felé fordult. Amit mond, nem a saját szavai, hanem költőktől vett idézetek. Akikben még sosem csalódott, minden másban már igen. Mivel ez a szerep lassan körém épült, óhatatlanul nagyon is személyessé vált, így Zalán Tibor versei szinte kínálták magukat. Az ő költészetén nőttem fel, és fiatalemberként egyfajta menedéket találtam a monológjaiban
– mondja, majd hozzáteszi, hogy a versek kiválasztása mellett alakított az opera hosszán is. Zeneileg összehúzta a kiemelt részeket, egy kicsit bele is komponált, és kialakult egy nagy egész, amiben a versek hidakat képeznek az egyes jelenetek között. Különleges kapcsolódási pontokat fedezett fel a versek bizonyos sorai, az operajelenetek és a rendezővel közös gondolatok között. –
Mivel erre a névtelen, átlag ötvenéves férfira, egy mai Anyeginre koncentrálódik a cselekményszövés és rendezés, az eredeti opera teátrális kerete eltűnt, és a sematikus, stilizált mozdulatok, kifejezések felé, a szertartásszínház stilisztikai irányába mentünk el
– foglalja össze Csiki Gábor.
