Az alkotók mintha meghallgatták volna a kritikákat, és a természetfilmeket idéző, steril naturalizmussal dolgozó első rész után olyan folytatást készítettek, ami nem másolja a valóságot, hanem elmélyíti azt. A tájak még festőibbek, az oroszlánok pedig összehasonlíthatatlanul kifejezőbbek, mint az első részben.

A filmhez új betétdalokat is írtak, amelyek talán nem érnek fel Hans Zimmer és Elton John szerzeményeivel, de mindenképpen megállják a helyüket a rajzfilm eredeti dalbetétjeivel. Az oroszlánkirálynak tulajdonképpen ez volt az egyik legzavarbaejtőbb vonása, hogy igazán utálni sem lehetett a fantáziátlansága miatt, mert a történethez, a karakterekhez, a dalokhoz mindnyájunkat erős érzelmi szálak fűztek gyerekkorunkból. Az új dalok viszont megállnak a lábukon, miközben az ismerős zenei motívumokkal is rengeteget játszik a film, néha épp azzal növelve a feszültséget, hogy olyan helyen használják őket, ahol végül más történik, mint az eredetiben.
Barry Jenkins korábban a Holdfényért kapott Oscar-díjat, amely amellett, hogy az elmúlt tíz év kevés érvényes filmjeinek egyike a homoszexualitásról (illetve a hátsó udvari Amerikáról), olyan érzékenységű alkotás, amely sokkal többet mesél a színekkel és a hangulatokkal, mint magával a cselekménnyel.
Ez a szemléletmód a Mufasában is érvényesül (egészen elképesztő például, hogy mennyit futnak ebben a filmben, és hogy ez milyen izgalmas), még ha adott is egy sokkal eseménydúsabb történet.
A technikai bravúrok azonban mit sem számítanak, ha egy történetben nincs erő. Barry Jenkins viszont érti Az oroszlánkirályt, és talán ezért is sikerült egy ahhoz illő előzményt készítenie.
A Mufasa: Az oroszlánkirály egy folytatásba szőtt előzménytörténet Simba apjáról, aki kicsit mindnyájunk apja is, ő a bölcs, nyugodt erő, aki mélyen ott él mindnyájunkban. A Mufasa kerettörténete annyiban hasonlít Az oroszlánkirályra, hogy a gyermekoroszlán itt is messze téved a szülőföldjétől, hogy aztán visszatérjen a családjához, de az út, amelyet bejár, teljesen más.