A Mufasa egy klasszikus roadmovie, ahol a hős útját új tanítók, barátok és ellenségek kísérik, így a filmre egy pillanatig sem vetül az utánérzés gyanúja. Mufasa ugyanis már gyerekként is sokkal karakánabb oroszlán, mint Simba. Őt nem gyötri olyan belső bizonytalanság, mint majdani félárva fiát, egyszerűen csak nem tartja sokra magát, mivel kívülállóként nevelkedik.
Mufasa életének legnagyobb kihívása a fogadott testvére, a kettejük dinamikája tűpontosan leköveti a testvérek között szövődő összetett szeretetet, aminek része a féltékenység és az irigység is, és ami a mitikus történetekben akár gyilkossággal is végződhet.
A filmben a vérségnek van is jelentősége meg nincs is: Mufasa és Zordon mindketten királyok, de hogy melyikük uralkodik, az végül nem vér, hanem rátermettség kérdése, miközben vér szerint nem testvérek, de a kötelékük van olyan erős, mint a vér, hiszen több alkalommal is egymásnak köszönhetik az életüket. Zordont is sikerült úgy megmutatni, hogy az ne szembemenjen későbbi, velejéig romlott gonoszságával, hanem alátámassza, elmélyítse azt.
Gonosszá ugyanis sosem önként válunk, hanem valami rejtetthez való mély hűségből. Zordon annyira szereti az apját, hogy az megmérgezi a szívét (pedig az édesapa sem gonosz, csak olyan időkben él, ahol a becsület nem segíti az életben maradást), és végül rossz döntéseket hoz, de közben az édesanyjából is képes erőt meríteni, aki a legjobb útmutatásokkal látja el. Akárhogy is, de Zordonnak, az erőszaknak és a szenvedésnek ugyanúgy helye van az élet körforgásában, mint minden másnak – domborítja ki az eredeti történet mondandóját az új rész.
Az oroszlánkirály mindig is a családról szólt, és arról, hogy a hős mindig hazatér. Mindig. A gonosz viszont eltéved az úton.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!