Az alkotók mintha meghallgatták volna a kritikákat, és a természetfilmeket idéző, steril naturalizmussal dolgozó első rész után olyan folytatást készítettek, ami nem másolja a valóságot, hanem elmélyíti azt. A tájak még festőibbek, az oroszlánok pedig összehasonlíthatatlanul kifejezőbbek, mint az első részben.
A filmhez új betétdalokat is írtak, amelyek talán nem érnek fel Hans Zimmer és Elton John szerzeményeivel, de mindenképpen megállják a helyüket a rajzfilm eredeti dalbetétjeivel. Az oroszlánkirálynak tulajdonképpen ez volt az egyik legzavarbaejtőbb vonása, hogy igazán utálni sem lehetett a fantáziátlansága miatt, mert a történethez, a karakterekhez, a dalokhoz mindnyájunkat erős érzelmi szálak fűztek gyerekkorunkból. Az új dalok viszont megállnak a lábukon, miközben az ismerős zenei motívumokkal is rengeteget játszik a film, néha épp azzal növelve a feszültséget, hogy olyan helyen használják őket, ahol végül más történik, mint az eredetiben.
Barry Jenkins korábban a Holdfényért kapott Oscar-díjat, amely amellett, hogy az elmúlt tíz év kevés érvényes filmjeinek egyike a homoszexualitásról (illetve a hátsó udvari Amerikáról), olyan érzékenységű alkotás, amely sokkal többet mesél a színekkel és a hangulatokkal, mint magával a cselekménnyel.
Ez a szemléletmód a Mufasában is érvényesül (egészen elképesztő például, hogy mennyit futnak ebben a filmben, és hogy ez milyen izgalmas), még ha adott is egy sokkal eseménydúsabb történet.
A technikai bravúrok azonban mit sem számítanak, ha egy történetben nincs erő. Barry Jenkins viszont érti Az oroszlánkirályt, és talán ezért is sikerült egy ahhoz illő előzményt készítenie.
A Mufasa: Az oroszlánkirály egy folytatásba szőtt előzménytörténet Simba apjáról, aki kicsit mindnyájunk apja is, ő a bölcs, nyugodt erő, aki mélyen ott él mindnyájunkban. A Mufasa kerettörténete annyiban hasonlít Az oroszlánkirályra, hogy a gyermekoroszlán itt is messze téved a szülőföldjétől, hogy aztán visszatérjen a családjához, de az út, amelyet bejár, teljesen más.
A Mufasa egy klasszikus roadmovie, ahol a hős útját új tanítók, barátok és ellenségek kísérik, így a filmre egy pillanatig sem vetül az utánérzés gyanúja. Mufasa ugyanis már gyerekként is sokkal karakánabb oroszlán, mint Simba. Őt nem gyötri olyan belső bizonytalanság, mint majdani félárva fiát, egyszerűen csak nem tartja sokra magát, mivel kívülállóként nevelkedik.
Mufasa életének legnagyobb kihívása a fogadott testvére, a kettejük dinamikája tűpontosan leköveti a testvérek között szövődő összetett szeretetet, aminek része a féltékenység és az irigység is, és ami a mitikus történetekben akár gyilkossággal is végződhet.
A filmben a vérségnek van is jelentősége meg nincs is: Mufasa és Zordon mindketten királyok, de hogy melyikük uralkodik, az végül nem vér, hanem rátermettség kérdése, miközben vér szerint nem testvérek, de a kötelékük van olyan erős, mint a vér, hiszen több alkalommal is egymásnak köszönhetik az életüket. Zordont is sikerült úgy megmutatni, hogy az ne szembemenjen későbbi, velejéig romlott gonoszságával, hanem alátámassza, elmélyítse azt.
Gonosszá ugyanis sosem önként válunk, hanem valami rejtetthez való mély hűségből. Zordon annyira szereti az apját, hogy az megmérgezi a szívét (pedig az édesapa sem gonosz, csak olyan időkben él, ahol a becsület nem segíti az életben maradást), és végül rossz döntéseket hoz, de közben az édesanyjából is képes erőt meríteni, aki a legjobb útmutatásokkal látja el. Akárhogy is, de Zordonnak, az erőszaknak és a szenvedésnek ugyanúgy helye van az élet körforgásában, mint minden másnak – domborítja ki az eredeti történet mondandóját az új rész.
Az oroszlánkirály mindig is a családról szólt, és arról, hogy a hős mindig hazatér. Mindig. A gonosz viszont eltéved az úton.
