Nincs még egy olyan Disney-produkció, amit annyi felháborodás kísér, mint a készülő Hófehérke mozifilmet. Az első indulatot egy félreértés szülte, a Daily Mail című brit bulvárlap közölt néhány fotót a törpékről, akik a klasszikus ábrázolással ellentétben mindenféle bőrszínű és nemű alakokból álltak, és valójában csak egy igazi törpe volt közöttük. Erről rögtön kiderült, hogy nem is a Disney filmjéből valók, később a vállalat azt is bejelentette, hogy CGI-val keltik életre a kedves-mogorva bányászokat, akiket már nem is törpéknek, hanem varázslényeknek fognak nevezni. Legalábbis ezt írták abban a sajtóközleményben, ami Peter Dinklage, a Trónok Harca főszereplőjének kritikáira reagált, az alacsony növésű színész ugyanis nehezményezte a sztereotip ábrázolásmódot (amire több törpenövésű pedig azt nehezményezte, hogy sztereotip vagy sem, de jó munka, és így most hét munkalehetőséggel kevesebb). A Disney tehát a politikai korrektség nevében egyszerűen átkeresztelte a törpéket.

Hófehérke, a feminista amazon
Mindez persze eltörpült amellett, hogy bejelentették, a címszereplőt a kolumbiai Rachel Zegler alakítja, holott a karakternek még a nevében is benne van, hogy hófehér. A felháborodás mértéke többé-kevésbé azzal arányos, hogy a nézők mennyire identifikálják magukat az adott karakterrel, vagy hogy mennyire találják azt természetellenesnek. A Hamupipőke fiktív fekete lovagja például nem okoz különösebb zavart (ő volt az első karakter az élőszereplős Disney-adaptáció sorában, akinek a rasszváltása néhányakban ellenérzéseket szült), csak visszatükröz valamit a jelen valóságából, de ha ugyanezt egy híres történelmi figurával (Akhilleusz, Kleopátra) vagy ikonikus hősökkel (James Bond, Thor) tennék meg, az már sokakban megkongatja a vészharangot.
Ez az utóbbi években több Disney-feldolgozásban is megtörtént, olyan mesefigurákat definiáltak újra, akikkel a közönségnek volt élő kapcsolata saját gyerekkorából: Arielle-t és Csingilinget fekete, míg Hófehérkét latino színésznő alakítja, Jázmint viszont pont azért szólták meg néhányan, mert a félig indiai származású Naomi Scott játssza a perzsa karaktert.
Ennél a filmnél ráadásul annyira ügyeltek a diverzifikációra az alkotók, hogy még néhány fehér statisztát is sötétebb bőrűre maszkíroztak. A Pán Péter és Wendyben lányok kerültek az Elveszett fiúk közé, az Oroszlánkirály afrikai oroszlánjait pedig fekete színészek szólaltatják meg, amiről nem lehet eldönteni, hogy jó szándékú gesztus vagy inkább burkolt rasszizmus-e. Valójában senki sem tudja pontosan, mi a helyes döntés, mert nem lehet következetesnek maradni egy olyan kérdésben, amiről mindenki mást gondol, és amiben egy Disney-hez hasonló mamutvállalat valójában őszintétlen (ezt mutatja az a gyakorlat is, hogy a konzervatív ázsiai piacokon kérdés nélkül cenzúrázzák a saját filmjeiket). A társadalomtudósok fehér privilégiumokat vizionálnak oda is, ahol nincs. Feltételezhetően a Pocahontas élőszereplős feldolgozása is azért hever parlagon, mert felveti a fehér bűntudat problematikáját, és az indiánábrázolás jelenleg politikailag rendkívül terhelt, az új Pàn Péterben sincs már indián játék, csak kalózos.