Az új Hófehérke nagyon ciki helyről lopta a történetét, az új előzetesből derült ki a furmányosság

A Disney nagy elánnal folytatja régi rajzfilmklasszikusainak élőszereplős feldolgozását, idén érkezik az Oroszlánkirály előzménytörténete, a Mufasa (jóllehet ez kakukktojás, hiszen ez valójában fotorealisztikus animáció), jövő tavasszal pedig a Hófehérke. Utóbbihoz megérkezett az első előzetes, amiből már a történetről is kiderül valami, és nem csak az 1937-es klasszikusra utaló hangulatfelvételekből áll. A klasszikus mese rajongói valószínűleg csalódottan fogadják majd, hogy Hófehérkéből modern, feminista hőst faragtak.

Forrás: tmdb

Nincs még egy olyan Disney-produkció, amit annyi felháborodás kísér, mint a készülő Hófehérke mozifilmet. Az első indulatot egy félreértés szülte, a Daily Mail című brit bulvárlap közölt néhány fotót a törpékről, akik a klasszikus ábrázolással ellentétben mindenféle bőrszínű és nemű alakokból álltak, és valójában csak egy igazi törpe volt közöttük. Erről rögtön kiderült, hogy nem is a Disney filmjéből valók, később a vállalat azt is bejelentette, hogy CGI-val keltik életre a kedves-mogorva bányászokat, akiket már nem is törpéknek, hanem varázslényeknek fognak nevezni. Legalábbis ezt írták abban a sajtóközleményben, ami Peter Dinklage, a Trónok Harca főszereplőjének kritikáira reagált, az alacsony növésű színész ugyanis nehezményezte a sztereotip ábrázolásmódot (amire több törpenövésű pedig azt nehezményezte, hogy sztereotip vagy sem, de jó munka, és így most hét munkalehetőséggel kevesebb). A Disney tehát a politikai korrektség nevében egyszerűen átkeresztelte a törpéket.

Fotó: TMDb

Hófehérke, a feminista amazon

Mindez persze eltörpült amellett, hogy bejelentették, a címszereplőt a kolumbiai Rachel Zegler alakítja, holott a karakternek még a nevében is benne van, hogy hófehér. A felháborodás mértéke többé-kevésbé azzal arányos, hogy a nézők mennyire identifikálják magukat az adott karakterrel, vagy hogy mennyire találják azt természetellenesnek. A Hamupipőke fiktív fekete lovagja például nem okoz különösebb zavart (ő volt az első karakter az élőszereplős Disney-adaptáció sorában, akinek a rasszváltása néhányakban ellenérzéseket szült), csak visszatükröz valamit a jelen valóságából, de ha ugyanezt egy híres történelmi figurával (Akhilleusz, Kleopátra) vagy ikonikus hősökkel (James Bond, Thor) tennék meg, az már sokakban megkongatja a vészharangot. 

Ez az utóbbi években több Disney-feldolgozásban is megtörtént, olyan mesefigurákat definiáltak újra, akikkel a közönségnek volt élő kapcsolata saját gyerekkorából: Arielle-t és Csingilinget fekete, míg Hófehérkét latino színésznő alakítja, Jázmint viszont pont azért szólták meg néhányan, mert a félig indiai származású Naomi Scott játssza a perzsa karaktert.

Ennél a filmnél ráadásul annyira ügyeltek a diverzifikációra az alkotók, hogy még néhány fehér statisztát is sötétebb bőrűre maszkíroztak. A Pán Péter és Wendyben lányok kerültek az Elveszett fiúk közé, az Oroszlánkirály afrikai oroszlánjait pedig fekete színészek szólaltatják meg, amiről nem lehet eldönteni, hogy jó szándékú gesztus vagy inkább burkolt rasszizmus-e. Valójában senki sem tudja pontosan, mi a helyes döntés, mert nem lehet következetesnek maradni egy olyan kérdésben, amiről mindenki mást gondol, és amiben egy Disney-hez hasonló mamutvállalat valójában őszintétlen (ezt mutatja az a gyakorlat is, hogy a konzervatív ázsiai piacokon kérdés nélkül cenzúrázzák a saját filmjeiket). A társadalomtudósok fehér privilégiumokat vizionálnak oda is, ahol nincs. Feltételezhetően a Pocahontas élőszereplős feldolgozása is azért hever parlagon, mert felveti a fehér bűntudat problematikáját, és az indiánábrázolás jelenleg politikailag rendkívül terhelt, az új Pàn Péterben sincs már indián játék, csak kalózos.

Ha ma megszólják egy karakter nemét vagy bőrszínét, az ritkább esetben szól magáról a filmről, mint inkább a woke-mozgalommal való ellenszenvről. A mesék szempontjából ugyanis ezek többnyire mellékes dolgok. Fiúként is tudok azonosulni Pocahontas dilemmáival, és fekete kislányként is rajonghatok a Jégvarázsért. Van, amikor az alkotók egészen parádés módját találják meg a diverzifikációnak (A hercegnő és a béka történetét például a 20-as évek New Orleansába helyezték, egy pillanatig sem kérdés a hercegnő bőrszíne), van, mikor totális zsákutcába tévednek (az új Pinokkióban a kék tündérrel sem az a baj, hogy fekete, hanem hogy egy ijesztő kopasz nő, ami szembe megy a karakter szimbolikájával).

Ugyanakkor kár lenne elvitatni azoknak a gyerekeknek az örömét, akik észreveszik, hogy az új Hófehérkének olyan a bőrszíne, mint nekik. Korábban Zegler is úgy védekezett, hogy Hófehérke nagyon népszerű a latino közösségek köreibenis, ő is hordott Hófehérke kosztümöt kisgyerekként, amiben szerintem nincs is semmi meglepő. A készülő Hófehérkébe is jó választás lett volna a félig kolumbiai származású és tehetséges Rachel Zegler szerződtetése (mert a karakter hófehérségénél sokkal hangsúlyosabb tulajdonság az irigységre okot adó szépsége), ha a színésznő nem nyilatkozott volna olyan butaságokat, amik a mese mélyebb ismeretének teljes hiányáról árulkodnak.

Ebből már tudni lehetett, hogy Hófehérkéből vezért fognak faragni, akit nem a herceg ment meg. Sőt, talán herceg sem lesz. A tegnap megjelent előzetesből kiderült, hogy miről is beszélt a színésznő, csakhogy a film az ismerős képkockák ellenére kevésbé tűnik az eredeti rajzfilm feldogozásának, mint inkább a 2012-es Hófehér és a vadász „diznísített” koppintsának, ami egy klasszikus fantasy történetben csomagolta újra Hófehérke történetét. Van helye az ilyen szabados feldolgozásoknak, de a Disneyt nyilvánvalóan kötik a tradíciók. A stúdió adaptációs stratégiája sokkal szerteágazóbb annál, sem minthogy egy kalap alá lehessen venni az összeset, így voltak már élőszereplős adaptációk, amik pont a szolgalelkűség miatt buktak el, máshol ez sikert jelentett, míg a máshol épp az volt az érdekes, hogy milyen lett az új nézőpontból elmesélt történet (A Szörnyella és a Demóna például a gonoszok előzménytörténete, az Alice Csodaországban egy folytatás, a Dumbo egy teljesen új történet). Az új Hófehérke úgy tűnik, hogy teljesen másrol fog szólni, mint az 1937-es rajzfilm, vagy akárcsak az alapjául szolgáló Grimm-mese. Az új előzetest itt lehet megnézni:

A Hófehérkét övező diskurzushoz nemrég az eredeti rajzfilm egyik rendezőjének a fia is hozzászólt, és tömören összefoglalta, mi is a gond ezekkel a feldolgozásokkal. Ezekkel még úgy is könnyű egyetérteni, ha máskülönben a Disney-feldolgozások újabb hullámának több darabját szeretjük is.

 David Hale Hand élesen kritizálta a Disney bemutatás előtt álló élőszereplős feldolgozását. Úgy véli, hogy az új koncepció teljesen szembe megy azzal, amit apja és Walt Disney „jó ízléssel” létrehozott. Kifejtette, hogy a stúdió a klasszikusokat kihasználva próbál új, „progresszív” tartalmakat eladni, miközben ezzel elveszítik az eredeti történetek lényegét és szellemiségét. „Ez már nem ugyanaz a történet. Megváltoztatják a karaktereket és azok gondolkodását, új woke-dolgokat találnak ki, de én ezeket nem veszem be” – fogalmazott. 

Szerinte a stúdiónak inkább új ötletekre kellene koncentrálnia, nem pedig átírni a régi klasszikusokat a mai trendekhez igazítva. Hand szerint a remake-kel nem tisztelik a klasszikus alkotásokat, és ha az apja és Walt Disney látnák mindezt, „forognának a sírjukban."

A Hófehérkét persze még senki sem látta, így valójában nem tudjuk, hogy milyen, csak az előzetes és az alkotók névsora alapján találgathatunk. A vállalati woke-ideológia nyomása ugyanis ide vagy oda, ez legutóbb például David Lowery rendezőn nem tudott kifogni, és saját ötletéből olyan filmet forgatott a Pán Péter és Wendyből, ami a kötelezően megváltoztatott részletek ellenére is hűen tükrözte az eredeti történet szellemiségét, sőt, talán még jobban is, mint a rajzfilm. Az új Hófehérke-filmet Marc Webb rendezi, aki szintén nem egy egyszerű iparosmester, a Csodálatos Pókemberek mellett olyan filmeket rendezett, mint az 500 nap nyár és A tehetség. A forgatókönyvet Greta Gerwig és Erin Cressida Wilson írták, mindketten híresek a női fókuszú filmjeikről. Bár Gerwiget lehet támadni a Barbie miatt, a sematikus történetmesélés eddig távol állt az írói munkásságától. Hátha nem most kezdi el...