Harmincöt év után tér vissza a színpadra a legendás magyar balettművész

Különleges estére készül a Budapesti Operettszínház: május 21-én a Hófehérke című táncjátékában maga a rendező-koreográfus, ifj. Harangozó Gyula alakítja a Banyát. A Kossuth-díjas művész, a Magyar Állami Operaház örökös tagja és mesterművésze 70. születésnapját ünnepelve áll ismét táncosként a közönség elé. A világhírű alkotóval pályáról, hivatásról, a balett mai helyzetéről és a színpad örök vonzásáról beszélgettünk.

Fotó: Ladóczki Balázs

Hófehérke a Budapesti Operettszínház színpadán (Fotó: Csillag Pál)

Sok technika, kevesebb egyéniség

– Hogyan látja a mai fiatal balettgenerációt?
– Technikailag egészen elképesztő a fejlődés. Az átlagos színvonal sokkal magasabb, mint az én időmben volt. Ugyanakkor hiányolom az egyéniségeket. Régen a közönség ismerte a nagy szólistákat: Keveházi Gábort, Szakály Györgyöt, Róna Viktort, Orosz Adélt vagy Fülöp Viktort. Ma sokszor megnéz az ember egy előadást, elámul a technikán, de öt perc múlva nem emlékszik arra, kit látott. Hiányzik az a művészi kisugárzás, amit hazavisz magával a néző.
– Mi ennek az oka?
– A rohanás. Sok az előadás, kevés a próbaidő, a hangsúly a technikai teljesítésre kerül. Régen egy főszerepet hónapokig érleltünk. 

Ma mindent nagyon gyorsan kell megtanulni. Ez a rendszer kevésbé kedvez az egyéniség kibontakozásának.

– Pályája során táncosként, koreográfusként és igazgatóként is maradandót alkotott. Melyik állt legközelebb önhöz?
– Mindig az, amit éppen csináltam. Táncosként fantasztikus időszakot éltem meg. Moszkvában évfolyamelsőként végeztem, kiváló mesterektől tanultam, és a világ legjobb színpadain léphettem fel. Élveztem a technikai tudásomat, hogy magasabbra ugrottam, többet forogtam, hajlékonyabb voltam, mint sokan mások. Az életcélom az volt, hogy az Operaház szólistája legyek. Arról, hogy New Yorkban sztárvendégnek hívnak a Metropolitan Operába vagy Tokióban aranyérmet nyerek a nemzetközi versenyen, nem is álmodtam. Amikor abbahagytam, igazgató lettem, és az előadás végén a nézőtérről láttam a sikert, ugyanazt az elégedettséget éreztem. Soha nem maradt bennem hiányérzet. A sors nagyon kegyes volt hozzám. Koreografálni szinte véletlenül kezdtem el, aztán kiderült, hogy működik.

Fotó: Ladóczki Balázs

Tudatos repertoárépítés

– Sokat tett a magyar balett nemzetközi kapcsolatainak építéséért. Mire a legbüszkébb ebből az időszakból?
– Arra, hogy sikerült megtartani a magyar balett arculatát. Fontosnak tartottam a hagyományok ápolását, a nagy klasszikusok repertoáron tartását, modern művek bemutatását és a fiatal koreográfusok támogatását egyszerre. Létrehoztam a Magyar Nemzeti Balett Alapítványt, külföldi ösztöndíjakat szereztem fiatal alkotóknak. Tudatos repertoárépítésben gondolkodtam, és lehetőség szerint a magyar művészeket próbáltam előtérbe helyezni.
– Van még olyan álma, amit szeretne megvalósítani?

– Úgy érzem, megkaptam az élettől mindent. 

Van egy csodálatos családom, három lányunk. Ma már nem akarok bizonyítani. Válogathatok a feladatok között, és ez nagy szabadság. Most is megyek Szerbiába Don Quijotét próbálni, nemrég Tallinnban dolgoztam a Diótörőn. Közben nagyon élvezem az otthoni életet is. Azt hiszem, hihetetlenül szerencsés ember vagyok. Egész életemben azt csináltam, amit szeretek és még jól is éltem belőle.