Jó szobor, rossz szobor: Budapesten a giccs meghatározása nélkül indulhat vita a köztéri alkotásokról

A giccs fogalmának nincs szilárd, objektív definíciója, a köztéri alkotások sorsáról pedig nem egy szakértői testületnek kellene zárt ajtók mögött döntenie – egyebek mellett erről beszélt lapunknak Gyuriss Dániel, a ­Mathias Corvinus Collegium (MCC) kutatója. A Népszava augusztus elején megjelent, a „passzív és agresszív nemzeti giccs” térhódítását vizionáló írása nyomán a fővárosi Köztéri Művészeti Szakmai Tanácsot is megkérdeztük: készül-e lista az eltávolítandó szobrokról, kell-e félteni a már felállított emlékműveket, és mi lehet akár Kolodko Mihály népszerű miniszobrai­nak a sorsa?

Horthy Miklós mellszobrát 2020-ban vörös festékkel öntötte le egy vandál. Az alkotás a Szabadság téri Hazatérés temploma előterében áll. Fotó: Bach Máté

Gyuriss Dániel Fotó: MCC

Gyuriss Dániel Az MCC Építészet és Emlékezet Műhelyének kutatója, a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok és Politikatudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója. Okleveles politológus, alap- és mesterszakos tanulmányait is a Corvinus Egyetemen végezte. Kutatásai a politikai képrombolásokkal, szimbolikával, emlékezetpolitikával és tömegmanipulációval foglalkoznak. Disszertációja az amerikai Black Lives Matter (BLM) mozgalom szoborrombolásait vizs­gálja. Jelenleg az ukrán–orosz fegyveres konfliktushoz köthető háborús jelképpusztítás és szimbolikus térfoglalás témájában folytat kutatást.

Szobrok az örökkévalóságnak?

A köztéri szobrászat egyik legnagyobb ellentmondása, hogy alkotásai elvileg az örökkévalóságnak készülnek, a történelem azonban ritkán bánik velük örökkévalóként. Gyuriss szerint ezt különösen jól példázza történelmünk. – A szobrok ritkán állnak meg 50–70 évnél tovább ugyanazon a helyen Magyarországon. Már az is nagy kegy a sorstól, ha egy szobor száz évig a helyén maradhat – mondta. 

A szobor ugyanis nem egyszerűen bronz- vagy kőtárgy, hanem egy korszak pillanatképe arról, miként gondolkodik a jelen a múltról. Ezért változhat a jelentése akkor is, ha maga az alkotás változatlan marad.

A rendszerváltoztatás után például a kommunista korszak számos monumentális alkotása került ki eredeti környezetéből, ám idehaza jellemzően nem a teljes megsemmisítés, hanem az áthelyezés és a múzeumi térbe való költöztetés vált gyakorlattá. Így jött létre a Szoborpark, és így változtattak helyet olyan, korábban kiemelt helyen álló emlékművek is, mint Károlyi Mihály vagy Nagy Imre szobra. 

Nálunk inkább az a divat, hogy a szobrok mozognak

 – mondta.

Nem készül lista a szobrokról

A Köztéri Művészeti Szakmai Tanács ugyanakkor igyekezett egyértelművé tenni: jelenleg nincs napirenden valamiféle szoborjegyzék készítése, „és ha nincs erre komoly társadalmi igény, akkor nem is készül” olyan szakmai lista vagy vizsgálat, amely problémásnak, eltávolítandónak vagy áthelyezendőnek tartott köztéri alkotásokat sorolna fel.
Arra a kérdésre pedig, hogy kell-e szobrok elmozdításától tartani, azt írták: 

a tanács nem mozdít el szobrokat, viszont feladata, hogy minél szélesebb körű párbeszédet kezdeményezzen a meglévő köztéri alkotásokról is. 

Ez azonban felveti, milyen hatással lehet egy ilyen párbeszéd az emlékművek megítélésére. „A köztéri alkotások – elsősorban persze az emlékművek – mindig ki vannak téve annak, hogy a politikai és történelmi kontextusukat újraértékeljék” – tették hozzá. A kérdés tehát nem az, hogy történik-e újraértékelés, inkább az, hogy ki végzi el, milyen szempontok szerint, és van-e olyan társadalmi legitimációja, amely megakadályozza, hogy a művészeti kritika politikai leszámolássá váljon.

Szakmai véleményező testület alakult A Köztéri Művészeti Szakmai Tanács 2026. április 13-án, egy nappal az ország­gyűlési választás után alakult meg a Budapesti Történeti Múzeum – Budapest Galéria szervezeti keretei között. A Fővárosi Közgyűlés által létrehozott szakmai véleményező testület Budapest köztéri művészeti alkotásaival és művészeti beavatkozásaival kapcsolatos állásfoglalásokat, ajánlásokat és javaslatokat fogalmaz meg. Tagjai: dr. habil. Benkő Melinda Phd – BME, Urbanisztika Tanszék, urbanista építész; prof. Deli Ágnes habil DLA – szobrászművész; Erőss Nikolett – BTM – Budapest Galéria, főosztályvezető; Bardóczi Sándor – Budapest főtájépítésze, Budapest Főváros Főpolgármesteri Hivatala; Horváth Gideon – képzőművész; dr. Mélyi József – művészettörténész, Magyar Képzőművészeti Egyetem; dr. Pótó János – történész; Erő Zoltán – Budapest főépítésze, Budapest Főváros Főpolgármesteri Hivatala; Szepes Anna – drámainstruktor; Kádár Zsófia – BTM – Budapest Galéria, KMSZT-titkár.

Ki rendelte meg és miért?

Gyuriss Dániel szerint a köztéri emlékművek esetében mindig fel kell tenni egy alapvető kérdést: ki a megrendelő? – Az emlékműveknek mindig van társadalmi és politikai hozadékuk. Az emlékmű általában politikai megrendelésre készülő, de művészeti eszközökkel létrehozott köztérre szánt produktum. Ezért nagyon fontos, hogy ne az adott alkotás megrendelőjének politikai hovatartozása alapján soroljuk valamelyik művet a giccs vagy bármilyen más kategóriába – hangsúlyozta.

Szerinte éppen ez lehet a jövő egyik legnagyobb veszélye: hogy az esztétikai minősítés csak fedőneve lesz egy szimbolikus leszámolásnak. A köztéri szobor ugyanis szinte mindig több annál, amit pusztán a formája mutat. Egy történelmi személy alakja, egy nemzeti szimbólum vagy egy háborús emlékmű körül kialakuló vita sokszor nem a bronzról és nem is a szobrászati megoldásról szól, hanem arról, hogyan értelmezzük a történelmet. Ebből a szempontból különösen beszédes a Népszava által emlegetett „nemzeti giccs” kifejezés. 

Az MCC kutatója szerint problematikus lehet, ha egymástól teljesen eltérő eredetű és jelentésű szobrokat egyetlen ideológiai kategóriába próbálunk belehelyezni. 

– Bud Spencer, Nagy Imre és Horthy Miklós szobrának története, társadalmi háttere és jelentése teljesen más. Éppen ezért kérdés, hogy mit akarunk pontosan egy ilyen kategóriával leírni – mondta.

Horthy Miklós és a köztér határa

A Népszavában szereplő Horthy-szobor külön kérdést vet fel, hiszen a fővárosban, a Hazatérés temploma főbejárati előterében elhelyezett alkotás nem klasszikus értelemben vett közterületen áll. A tanács meglátása szerint ugyanis a köztér fogalma sem állandó. „Ha egy emlékmű ugyan kerítés mögött, de a köztérről jól láthatóan és megközelíthetően helyezkedik el, akkor kérdéses, hogy »köztéren túlinak« tekinthetjük-e” – írták. Ez is jelzi, milyen nehéz éles határokat húzni a köztér fogalma körül.
A tanács szerint elsősorban úgy biztosítható a politikai és ideológiai szempontoktól való függetlenség, hogy köztéri műveket ne aktuális politikai vagy ideológiai szempontok szerint állítsanak fel. Ez azonban logikusan felveti a másik oldalt is: ha nem politikai szempontok alapján kell felállítani egy emlékművet, akkor eltávolítani vagy áthelyezni sem lenne szabad kizárólag politikai alapon.

Kolodko miniszobrai is a vita középpontjában

Kolodko Mihály miniszobrai az elmúlt években Budapest sajátos jelenségévé váltak, művészeti értékükről azonban megoszlanak a vélemények. A Köztéri Művészeti Szakmai Tanács szerint „jó lenne, ha Kolodko miniszobraival kapcsolatban is minél előbb elindulna egy nyilvános szakmai párbeszéd”. Indoklásuk szerint egyrészt tisztázni kellene, mi történik akkor, ha egy város túltelítődik miniszobrokkal, másrészt azt is át kell gondolni, ki állíthat egyáltalán szobrot. 

Ugyanakkor szerintük arra is gondolni kell, „mi történik, ha esetleg több, Kolodkóhoz hasonló alkotó tűnik fel a köztereinken, esetleg radikálisabb politikai szándékokkal”. 

Kolodko Mihály Ferenc József szobra a mai Szabadság hídon Fotó: Németh András Péter

A vita így már a köztér feletti rendelkezésről is szól: ki helyezhet el tartós tárgyakat a városban, ki engedélyezi ezeket, és mikor mondhatja egy közösség, hogy elég volt? Gyuriss Dániel szerint egy esetleges Kolodko-vitának is nyilvánosan kellene zajlania. – Minél inkább él egy szimbólum az emberek emlékezetében, annál nagyobb ellenállást válthat ki a megváltoztatása vagy eltávolítása. Egy nemzeti jelentőségű jelkép esetében ez különösen igaz
– mondta. Ha pedig egy erősen megosztó szimbólum kerül az köztérre, annak hamar politikai következménye lehet, akár egy nyilvánosság előtti képrombolás formájában, mint a provokatív ferencvárosi „BLM-szobor” ügyében.

Nem a bizottság léte a kérdés

Gyuriss Dániel szerint önmagában az, hogy szakmai testület foglalkozik a köztéri művészet kérdésével, nem ördögtől való gondolat. A veszély ott kezdődik, ha nem világos, kik döntenek, milyen jogosítványokkal s szakmai kritériumok alapján, illetve végső soron ki vállalja a felelősséget a döntésekért. 

További kérdés, hogy a megrendelőt és az alkotásra való pénzforrás biztosítóját, valamint a megbízott művészt érdekelné-e bármilyen szakmai ajánlás. Hozzátette, politikai vagy költési kényszerből csak kényszeralkotás születik. 

Különösen igaz ez annak tudatában, hogy hazánkban leginkább állami vagy önkormányzati megrendelések következményeként születnek nagyobb köztéri szobrok, a magánkezdeményezések és közadakozások ritkák. Ettől függetlenül 

egy alapos és átfogó, mégis közérthető „szakmai ajánló” kidolgozását és nyilvánosság által elérhetővé tételét az MCC-nek helyesnek tartaná.

 Konstruktív vitát generálhatna, másrészt hivatkozási alapot jelentene a szakma számára is. Hasonló, főleg a helyhatósági döntéshozóknak szánt nyilvános szakmai ajánlásokra vannak nemzetközi példák is, amelyek a 2020-as amerikai képrombolási hullám következményeként láttak napvilágot az USA-ban. Itthoni viszonyok közt talán annyit mindenképp el lehetne érni, hogy az átgondolatlan, könnyen félreérthető, devecseri faszoborhoz hasonló emlékműfiaskók száma radikálisan csökkenjen.
A felelősséget illetően a tanács válasza azonban némileg szokatlanul hangzik: „Jó lenne, ha minél többen beszélgetnének erről a nyilvánosság előtt. Fontos lenne például, ha a szobrásztársadalom szervezetei, tagjai állást foglalnának ilyen jellegű kérdésekben.” Ugyanakkor egyelőre nincs biztosíték arra, hogy politikai ciklusonként ne változzon meg a már meglévő emlékművek megítélése. „Teljes garancia nincs, de az emlékművek létrehozásának, felállításának keretfeltételeit folyamatosan érdemes újragondolni” – közölte a tanács, miszerint ha valaha valóban felülvizsgálati folyamat indulna, annak „mindenképpen a legszélesebb körű nyilvánosság részvételével kellene lezajlania”. Egyelőre azonban szerintük erre utaló jelek sincsenek.
Ez megnyugtató válasz lehet mindazoknak, akik attól tartottak, hogy a „szobortúltermelési válság” kezelésének következő lépése egy szakértői feketelista lesz. A kérdés ugyanakkor nyitva marad: vajon a jövőben valóban csak új alkotások szakmai kontrolljáról lesz szó, vagy idővel elkerülhetetlenül megindul a már meglévő emlékművek újraértékelése is? A magyar história tapasztalata alapján az utóbbi nem lenne példátlan. Ráadásul a tanács szerint az emlékezetpolitikai érték fogalma is nehezen értelmezhető.