Új utakon a füge

Baromfival, kisbáránnyal és vékonypénzű nyúllal nincs nagyobb gond, de mit tegyen az ember a vékonypénzű fügefájával, aki éppen megcsalja őt? – tette fel a nagy kérdést magának Kázmér.

Fotó: Pexels

Igen. Ők, a meglett ifjak, a katonaviselt férfiak pontosan úgy ültek Hernádi tanár úr óráin, mint a Bastille foglyai, amikor kiszólították közülük a halálra ítélteket. És nem értette senki, mi a baj. Csak Kázmér tudta, és nagyon büszke volt magára ezért. Ugyanis az ő Steinmannjuk így mondta Arany csodálatos sorát:
 

Pedig még legénytoll sem pelyhedzik állán.

Pedig Aranynál az a legénytoll bizony pehelyzik. Erre vonatkozott Hernádi tanár úr „nem a mű rövid kivonatára voltunk kíváncsiak” kitétele. És Kázmér egy pillanatig még elmorfondírozott azon is, vajon manapság micsoda lázadás lenne abból, ha meg kellene tanulni kívülről két éneket a Toldiból, mennyi egészen hülye pedagógus és még náluk is sokkal hülyébb „oktatásszakértő” kezdene nyilvános őrjöngésbe és jelentené ki büszkén, hogy ez bizony teljesen felesleges és „múlt századi” dolog. Eszébe is jutottak Babits gondolatai: „Ezért a retorika, amely gondolkodni, s a stilisztika, amely beszélni tanít, voltaképp egy tudomány; külön nem lehetnek. Elválhatatlanok, mint a test és lélek; a gondolat a lélek, a kifejezés a test. Mikor a negyedik osztályban olvasmányod eszmesorrendjét átgondolod, pontokra szeded, mikor a Toldi szerkezetéről, részeiről beszélsz: retorikát tanulsz. Mikor az ötödikben Kölcsey vagy Eötvös egy szép körmondatát elemzed: stilisztikával foglalkozol. Minden magyar dolgozat retorikai és stilisztikai feladat elé állít egyszerre. Minden tárgy, minden óra együtt hozza meg áldozatát stilisztikának és retorikának. […] 

A nyelvkincs egyúttal gondolatkincs. Akinek több szava van, több ismerete van. Sőt, mivel a rokon értelmű szavak sohasem egyértelműek, akinek több szava van egy dologra, több gondolata is van róla.”

Ilyesféle múlt századi gondolatokat fogalmazott meg Babits, s ráadásul hitet tett a latin és a görög nyelv oktatásának fontossága mellett, Kázmér pedig jóleső bizonyossággal állapította meg, hogy ő bizony menthetetlenül múlt századi. Majd visszatért a fügéjéhez.
– Megcsaltál, te hűtlen… – mondta a fügefájának, miközben megsimogatta egyik levelét. – Tavaly ilyenkor már legalább tízszer ajándékoztál meg pompás gyümölcseiddel, most meg fukarkodsz, alig adsz valamit, te céda… 

A füge pedig belebújt egy szellőcske szájába, onnan sóhajtott halkan, s az a sóhaj felért egy beismeréssel. De legalább nem hivatkozott az aszályra. Ugyanis tavaly sem esett sokkal több eső. És ekkor előjött a házból Vajákos Biri, Kázmér húga, kezében egy tálacskával.
– Leszedem a fügét, már ami megérett.
– Sok dolgod nem lesz vele, Birikém.
– Nem baj. Készítek belőle lekvárt.

Úgy is lett. Kázmér pedig fölöttébb nagy érdeklődéssel figyelte, mi történik csalfa és hűtlen fügefájának gyümölcseivel Biri keze alatt. Ez történt: Biri leszedett talán egy-másfél kiló gyümölcsöt. Megmosta, hanyagul felkockázta, lábosba tette s alágyújtott. Kevés cukrot adott hozzá, majd úgy négy deci fehérbort. Kázmér ezen a ponton majdnem felsírt, mint egy ártatlan csecsemő, ugyanis Biri Sauskáék sárgamuskotályát választotta, ami Kázmérnál egy polcon volt a mennyei mannával, ám Biri nem hagyott időt tiltakozásra, mert kijelentette: –Ehhez jóféle fehérbor kell, nem valami silány…
Ha csak úgy nem…

Addig főzte Biri a pempőt, míg az alkohol kifőtt belőle. Ezután botmixerrel pépesítette, visszatette a tűzre, rozmaringot, mazsolát és vagy három citrom levét vetette bele, majd úgy negyedóráig összerotyogtatta, és kész is volt. Csinos kis üvegekbe került a lekvár, ami Kázmérnak akkor még csak távoli ígéretnek tűnt. Három nap elteltével Biri kibontott egy üveget.
– Na bátyó, megkóstoljuk! Hoztam mellé sajtokat! – mondta a tündéri jó boszorkány, és egy tálon, csinosan felszeletelve kecskesajt, kéksajt, camembert és holland maas­damer pihent.
Kázmér elsőre kecskesajtot választott, arra tett egy kiskanálnyi fügelekvárt, s amikor megkóstolta, kitárultak a mennyország kapui. Aztán végigkóstolta Kázmér a lekvárt az összes sajttal, és az élet új értelmet, új távlatokat kapott.
– Keveset adsz, de megbocsátok – súgta Kázmér a fügefájának.
– Ha nem vagyok, azt a keveset elmajszoltad volna nyersen, hangyástól – tette hozzá Biri, és mi tagadás, igaza volt. Aztán felkerekedett a testvérpár, hogy a környéket végigjárva, az utcai és az utcára kilógó fügefákról begyűjtse a gyümölcsöt, s abból mind Biri-féle lekvár legyen, amelyet aztán jó testvérként megfeleznek és kitelelnek rajta.

– Ne légy hűtlen, ne légy csalfa! – súgta este Kázmér a fügefájának –, jövőre adj nekem annyit, mint tavaly adtál, és megígérem, soha többé nem jut eszembe az a dőreség, hogy pálinkát főzök a gyümölcseidből, lekvár lesz mindenből, Isten engem úgy segéljen…
– Iszunk egy pohár bort? – kérdezte ekkor Biri a teraszon állva, és akkor ittak egy pohár Sauska-féle sárgamuskotályt, Biri, Kázmér és az édesanyjuk, aki a Jóistennek hála még köztük volt teljes szellemi frissességben, és került sajttál is, mellé Biri-féle fügelekvár, és Kázmér azon morfondírozott, hogy történjék bármi is, az élet azért alapvetően szépséges és csodálatos, mindaddig, míg van kivel örülni ilyesféle apróságoknak…