Ilyenformán az a fene sok gondolkodás, aggódás és vészkiáltás is meddőnek tűnik, ahogy a film időkezelése is sugallja: a hősökre (és velük együtt ránk) leselkedő katasztrófa nemhogy nem elkerülhető, még csak nem is visszafordíthatatlan: egyszerűen már megtörtént.
Iñárritu szeret komoly kinyilatkoztatásokat tenni (Bábel, A visszatérő), legutóbb az önéletrajzi ihletésű számvetésében (Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája) is csak úgy hányta egymásra a fontos mondatokat, de mintha egyre kevésbé venné komolyan a saját komorságát, ami jellemzően a civilizáció és a természet pusztulása körül bonyolódik. A Bardóban a szürreális, tudatfolyamszerű cselekményvezetéssel vette elejét, hogy igazán komolykodó legyen, míg
a Diggerben már szándékosan egy szatíra paneljeibe írta bele azt a felismerését, hogy a művészet legfeljebb gyógyír, de nem megoldás a világ gondjaira.
Ahhoz ki kellene jönni a moziból, a színháztermekből, de talán még az újság és a monitor mögül is.
