Ki ne ismerné a magyar faluképet máig meghatározó „Kádár-kockák” egyenablakaira betonvasból hegesztett napsugaras ablakrácsokat? Az állami építkezésekről „szerzett” vízvezetékcső vázra szerelt hullámpalás teraszfedéseket, a homlokzatot díszítő háromszögeket és tükörcsempéket, a lemezhulladékból összetákolt kerítéseket? A hiányból fakadó buherálás szegényszagú kreálmányait. Vagy a nyolcvanas-kilencvenes évek építészeti stílusburjánzásait? Amikor a „legvidámabb barakk” osztályharcban edzett helytartói sem sütötték már minden szépítő törekvésre a bélyeget, hogy „dekadens kispolgári urizálás”. Csakhogy a kiölt jó ízlés, arányérzék és hozzáértés hiányában az eredmény valami esztétikailag végtelenül kellemetlen neokatyvasz lett. Öntött műgyanta oroszlánszobrok és bábos erkélykorlátok próbálták ellensúlyozni a szocialista típusterv lélek nélküli sivárságát. Vagy más helyen a félreértve alkalmazott neobarokk, neoreneszánsz építészeti motívumok teremtettek a műanyag nyílászárókkal diszharmonikus összképet. Ilyen épületek láttán ugyanaz a gyomortájéki érzésünk támadt, mint amikor megfigyelhettük a kilencvenes évek lila öltönyös vállalkozóit kivillanó fehér teniszzokniban, makkocskás mokaszinban, és nevettünk rajtuk, mert kizárólag ők, az olajszőkítés és borhamisítás királyai nem tudták, hogy meztelenek.

1956-os film készült Szász Júlia főszereplésével, Koltay Gábor rendezésében
Hétfő este telt házas díszbemutatón vetítették le Koltay Gábor legújabb rendezését, aki 217 nap címmel forgatott filmet Wittner Mária életének legnagyobb kitartást megkövetelő, józan ésszel alig felfogható időszakáról. A rendezővel a helyszínen beszélgettünk.