Gőzbe, ködbe burkolózó, arctalan nők fürdőkben vagy távoli városokban. Csupán formák ők, a magány és az élet megannyi alakváltozata. Köröttük határozott vonalak jelzik a sajátosan szabdalt teret vagy épp a csempe mintázatának ritmusát, az ember azonban csak sejthető – egy-egy mozdulat vagy a vállak íve bizonyos. A többalakos képek népe is, mint a sakkjátszmák figurái, szigorú szabályok szerint válnak elesettekké vagy hódítókká. Valahogy mégis béke van minden képen, a ködből kilépők és a ködbe tartók nem tragikus hősök, csak utazók. Péter-Breton Anna Párizsban élő, magyar–kirgiz festő mintha egész életében úton lett volna, és ízekből, illatokból, felvillanó emlékekből építene otthont magának.
Az édesapja magyar, édesanyja kirgiz, Moszkvában ismerkedtek meg még diákkorukban. Ő Bukarestben született, mert akkor épp ott dolgozott a diplomata édesapja, akinek a munkája okán a család gyakran költözött, rövid ideig Moszkvában és időnként Budapesten is éltek. Az édesanyjával főként oroszul beszél, bár ő is megtanult magyarul, így a kétnyelvűség, illetve az éppen adott közeg függvényében a többnyelvűség kiskora óta jelen volt az életében. Budapesten járt óvodába, és mint mondja, jó volt itt gyereknek lenni.
– A kifli, a túró rudi, az óvodai tea íze – ezek maradtak meg a gyerekkoromból, ezek számomra a magyar dolgok – jegyzi meg. – Édesanyám honosította meg azt a szokást, hogy minden utazás előtt a családtagok egy percre leülnek csendben, ez része a búcsúrituálénknak, akkor is, ha mindannyian együtt utazunk; a kirgiz nomád nép, talán ezért is vannak ilyen hagyományaik – mondja.

Fotó: Bach Máté
A kirgiz kultúra az ételek által is folyamatosan jelen volt az életében, egyik kedvence a plov, amelyet rendszerint az édesanyjával közösen készítettek. Kirgiz kötődés az erős asszonyok története is, amelyeket a családi emlékezet őriz: a festő dédnagyanyja például várandós volt, amikor a korábban Kínába menekült család lóháton visszatért a hazájukba. Útközben szülte meg a gyermekét, majd visszaült a lóra, hogy utolérje a karavánt, amely szokás szerint csak este tartott pihenőt.