Az ördögrája hálája

Tisza-parti gyerek. A tengert 21 éves korában látta először Krétán, ahol egy ideig unatkozott a napon, majd búvármaszkot és légzőcsövet vett magának. Lemerült a Földközi-tengerbe, aztán az egész hetet a vízben és a víz alatt töltötte. Azóta búvárfotósként több tucat díjat nyert, és két filmet készített a tengerek, óceánok élőlényeiről, főleg cápákról. Selmeczi Dániellel beszélgettünk.

Óvatosan kell bánni a cápákkal, ha kikerülnének a tengeri ökoszisztémából, az egész fölborulna Fotó: Selmeczi Dániel

– Kékbálnát is látott?

– Mindig nagy vágyam volt, de még nem találkoztam vele. Az Azori-szigeteken expedícióval jártam, ahol bálnákat, elsősorban ámbráscetet – Moby Dicket – fotóztam.

– Hogyan jutott el a világ legszebb helyeire búvárként?

– Édesapám gépészmérnök, és a szüleim azt akarták, hogy én is az legyek. Egy ideig a családi cégben dolgoztam, de közben mindig azon járt az eszem, hogyan tudnék elmenni búvárkodni. Azért tudtam bejárni a világot, mert van egy turisztikai cégünk két saját hajóval, és búvároktatóként turistákat kísértem Malajziába, Indonéziába, Kubába, a Bahamákra, Dél-Afrikába, Costa Ricába. A turisták búvárkodtak, s miközben vigyáztam rájuk, képeket is készítettem. Hasonló kaliberű fotósok a világban külön csónakokkal, 26 segítővel járnak fotózni. Én 26 turistával.

– Mégis hasonló eredményeket ért el, mint ők. 2006-tól 2016-ig nem volt olyan év, hogy legalább egy díjat ne nyert volna.

– Büszke vagyok rá, hogy a világ legnagyobb természetfotós-versenyén a képeim kétszer is szerepeltek. Edinburgh-ben remek kiállítást rendeztek a főtéren, ahol a kiállított harminc képből öt az enyém volt. Kétszer nyertem el Magyarországon az Év természetfotósa díjat. Az amerikai National Geo­graphicban dupla oldalon szerepeltek a képeim. Mindent elértem, amit szerettem volna. Az Antarktiszra vágyom még, csak öregszem, 42 éves vagyok. Mostanában a Balatonon vitorlázom.

– Cápák a keresőmben és Víz alatti vadon, Szudán címmel két filmet forgattak. Mi a céljuk ezekkel az alkotásokkal?

– Hogy megmutassuk a víz alatti csodákat és megváltoztassuk az emberek gondolkodását a cápákról. Mióta bemutatták A cápa című filmet, rettegnek tőle az emberek, amiért én Steven Spielberget teszem felelőssé. A film zseniális, de nincs köze a valósághoz. A majmok vagy a rossz kenyérpirítók több embert ölnek meg évente, mint a cápák világszerte. A majmokat szeretjük, a cápákat nem, mert rossz a marketingjük. Óvatosan kell bánni a cápákkal, ha kikerülnének a tengeri ökoszisztémából, az egész fölborulna. A szudáni filmet tíz, a másikat legalább öt évig forgattuk. Amíg valaki végignézi az 53 perces Cápák a keresőmben című filmet, az idő alatt tizenegyezer cápát ölnek meg a világban. Évente százmillió példányt. A se íze, se bűze cápauszonyleves miatt levágják az uszonyukat, és még élve visszadobják őket a tengerbe. Nemzetközi vízen mindenki azt csinál, amit akar, nincs szabályozás. A modern technológiával egész populációkat emelnek ki a vízből. A feldolgozóhajó már a kész konzervvel ér ki a szárazföldre. Az öt- és hároméves gyerekeim már jártak a tengeren. Remélem, egyszer majd együtt is merülünk, de azt hiszem, ők már nem látnak olyan csodákat a tengerben, mint én. Földünk hetven százaléka víz, mi meg tönkretesszük. Ebből nagy baj lesz.

– Csak tengeri élőlényekről készít fotókat?

– Víz alatti aktfotókat is készítettem – medencében. Ott nem halak, sellők úszkáltak. A Molnár János-barlangban többször jártam, főleg a felfedezése idején, de ott alig fotóztam. Kevés volt a hal… Víz alatti fotósnak tartom magamat. Azt szoktam mondani, hogy állatokat és meztelen nőket tudok fényképezni.

– Hogy mutatják a tengerben, ha vége a merülésnek, és föl akarnak menni a vízből?

– A lefelé mutató hüvelykujjal a merülést, a felfelé mutatóval a merülés végét jelezzük. Utóbbit nem szabad összekeverni a hüvelyk és a mutatóujj összeérintésével, az OK jellel. Máris több kézjelet megtanultunk.