Viharos érzelmek, olykor erőltetett humor és a zenénél jobb színészi alakítások. Ezt kínálja az új magyar musical a Budapesti Operettszínházban Kovács Adrián zeneszerző és Galambos Attila szövegíró tollából, Somogyi Szilárd rendezésében.
Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy A Pendragon-legenda Szerb Antal legjobb regénye. Persze sokak kedvence az Utas és holdvilág, de a regény műfajában ezzel alkotott igazán nagyot és újszerűt az író, sőt, vannak, akik szerint Umberto Eco A rózsa neve című világsikerét is megelőzte vele.
Csak hogy felelevenítsük a regény történetet: Bátky doktort, a londoni tanulmányúton levő magyar filológust Owen Pendragon lord meghívja Walesbe, ahol egy középkori titkos társaság, a Rózsakeresztesek után kutakodhat. Az egyszerű tanulmányútból azonban vérbeli angol misztikus krimi lesz, hisz egy örökségért dúló harc, szerelemi bonyodalmak és az örök élet titka közé keveredik a magyar tudós. A musical persze rengeteg dologban eltér a regény szerkezetétől, számomra eleve kérdéses volt, hogy miképpen lehet ezt a művet zenés, színpadi darabbá alakítani. A regény szövevényességét nehéz színpadra vinni, ezért talán jól döntöttek, hogy a karakterek érzelmi motivációit hangsúlyozzák, tehát lényegében drámává alakítják a regényt. Szerb Antal könyvét különben sem kell véresen komolyan venni, hisz a korban dívó misztikus krimik paródiájának is szánta a művét, amire a musical jól játszik rá. Ez a játékos komolyság szerethetővé teszi a musical alakjait, de a katarzist inkább a színészi játék, semmint a rendezői befejezés váltja ki.
A díszletek, a kosztümök, a világítás és a kísérteties tánckar profizmusának köszönhetően válik igazán maradandó élménnyé az előadás
Fotó: MTI/Balogh Zoltán
A Pendragon-legendát különben a Kálmán Imre Teátrumban – a boldog békeidők Somossy Orfeumában – adják elő, s bizonyára a hely díszlete és szelleme csak felerősíti a musical látványorgiáját. A díszletek, a kosztümök, a világítás és a kísérteties tánckar profizmusának köszönhetően válik igazán maradandó élménnyé az előadás, nem mintha a színészi játékra ne emlékeznénk, hisz felüdítő ennyire kiegyensúlyozott, jó színészi alakításokat látni Bátky János (Kerényi Miklós Máté), Lord Owen (Szomor György), Eileen St. Claire (Janza Kata), Morvin (Mészáros Árpád Zsolt), Lene Kretzch (Becz Bernadett) vagy Maloney (Pesák Ádám) részéről. A szövegek olyannyira a szereplőkre vannak szabva, hogy egy-két „monodal” – Morviné és Lord Owené – szó szerint a végletekig felcsigázzák a két szereplőt, és ezeket vastapssal tisztelte meg a közönség.
Bár a történet olykor nehezen követhető, a második felvonás mind érzelmi, mind zenei szempontból felgyorsul, sokkal jobban leköti a figyelmünket, mint az első.
A Pendragon-legenda rajongói jót derülhetnek azon, hogy még egy axolotlboncolást is végignézhetnek a színpadon, feszültségoldó, humoros helyzetből épp annyi van, hogy ne essen szét puszta paródiává a vérkomoly kísértethistória. A Pendragon-legenda zenéje korrekt musicalzene; hallottunk már ilyet mostanában, és valószínű, hogy még fogunk is hallani.
Nem tudom, hogy működhet-e bármelyik dal – szövegét és zeneiségét tekintve – a mű kontextusán kívül, ami a népszerűség és a siker egyfajta mércéje is, de mivel új darabról van szó, talán meg kell várni az évad végét, esetleg a cédéváltozatot, ha lesz.
