Tízezer lépésre a Száműzött lovag

A magyar könnyűzenei élet fejlődését több tényező is negatív irányba befolyásolta a Kádár-rendszerben. A sorkatonai szolgálat kötelezettségén, a Vasfüggöny zártságán és általában véve a szilárd monopolisztikus rendszer rendkívül változatos retorzióin kívül az egyik „leghatékonyabb” hátráltató körülmény a már ismert sztárok emigrálása, vagy ahogy akkoriban mondták, disszidálása volt. A hazai rocktörténet szőttesét át- meg átszövik ez utóbbi kategória történetei, szinte alig akadt olyan formáció, amelyet ne érintett volna közvetlen vagy közvetett formában ez a jelenség.

2020. 12. 06. 8:15
null
Edda koncert 1983-ban Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Szívbe zárt fájdalom

A szabadabb világ és a jobb élet reményében a kommunizmus időszaka alatt százezrek hagyták el úgy az országot, hogy ezzel még kellemetlen helyzetbe is sodorhatták az itthon maradt családtagjaikat, akiket különböző fortélyokkal vegzáltak: alapból nem kaptak útlevelet, gyerekeiket nem vették fel a felsőoktatásba, és lehetőség szerint a legrosszabb munkakörökbe sorolták be őket. Az pedig a kommunista rezsim kiszolgálóinak szemében természetes volt, hogy az emigránsokat távollétükben börtönre és vagyonelkobzásra ítélte a hatalom, egyszerre taposva lábbal a szabad lakóhelyválasztáshoz és a tulajdonhoz való jogot. Ebben a kontextusban már csak hab volt a tortán, hogy az emigráns zeneszerzők rádiófelvételeit elvileg letörölték a szalagokról – Szentkuti Pál, a Magyar Rádió szórakoztatózenei rovatának vezetője azért megmentette egyebek mellett a Lovas Róbert-dalokat, és titokban átmásoltatta azokat egy másik szalagra –, számaikat nem játszhatták, az előadók esetében pedig másokkal énekeltették el a dalokat. Az itthon maradt zenészek számos alkalommal megénekelték a szívükbe zárt fájdalmat, amit ez a helyzet, illetve egy-egy barát vagy közeli kolléga ilyetén módon való elvesztése okozott. A szívszaggató érzés pedig minden valószínűség szerint bizonyos értelemben fokozódott, mert az ügyek természetéből fakadóan a Kádár-rendszerben erről nagy nyilvánosság előtt nem lehetett beszélni. Így aztán maradtak a dalok, amikben a keserű pirulákat fel lehetett oldani.

„Tízezer lépés olyan sok”

Az Omega 1969-es lemezcímadó Tízezer lépés című száma felveti a messzire távozott magyarok sorsának problematikáját, bár ezt a zenészek nem ennyire egyértelműen juttatták kifejezésre. Kóbor János szerint „lehet így is értelmezni, noha nyilvánvalóan ez a szám is megközelíthető többféleképpen. A mi olvasatunkban arról szól, hogy minden nagy dologért az életben óriási erőfeszítéseket kell tenni, legalább tízezer lépésre van szükség, és le kell mondani például tízezer csókról, és még az is lehet, hogy tízezer boldogtalan napot is át kell élni. Kezdetben azzal sem voltunk tisztában, hogy meddig mehetünk el, hol van az a bizonyos határ, amit nem szabad átlépnünk, különben retorziók érhetnek bennünket.” A zenekar tehát óvatos duhaj volt, de a befogadó hallgatók mégiscsak tudták, hogy a „tízezer országhatár”, ami az emberek közé állt, ha számszakilag nem is, de ténylegesen, fizikai értelemben is fennállt. A tízezer számnévként a megszámlálhatatlanul sok szinonimájává vált, s az emberek szimbolikusan ennyi lépésre álltak egymástól – idehaza a fridzsiderszocializmus társadalmának elhidegülő éveiben egymás között képletesen, az emigránsok esetében pedig ténylegesen.

Ugyancsak az Omega nevéhez fűződik A száműzött című, egyébként könnyed hangvételű, majdhogynem latinos stílusú, még kongát is felvonultató dal, amelyből nem nehéz kiszűrni, hogy az emigránsokról szól.

A dal megjelenít egy hazája ellen lázadót, aki vén fejére ezt már nem meri újra megtenni. A szövege úgy fogalmaz: „Hazám, fogadd be őt! Nem lázad ellened már, hisz az út véget ér.” Valahol a végső megnyugvás és az élet befejezése is benne foglaltatik, amikor Kóbor János azt énekli, hogy „Jöjj, oly közel az éj! Sokáig nem élek már, hisz az út véget ér.” A mondanivalót azonban a csapat az 1979-es Gammapolis című lemezén egy csillagközi térbe helyezi el, ha úgy, tetszik a sci-fi kategóriájába tartozik a történet, tehát ennek inkább az emberi, semmint a nemzetekről szóló vonatkozásait domborították ki. Bródy János álnéven írt szövegei itt is többértelműek, így viszont könnyedén beleérthette mindenki a saját vagy akár az éppen kivándorolt hozzátartozóinak a sorsát.

Az 1979-es lemez a 650 ezer eladott példányával a legsikeresebb zenei korong Magyarországon

Kóbor János családjával együtt az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után kivándorolhatott volna, erről nemrégiben így nyilatkozott: „Lett volna rá lehetőségünk, hiszen a nagybátyám eljött volna értünk Bécsbe, de se nagyapám, se apukám nem akarta elhagyni az országot. Ennek én csak örültem, mert sok barátom, haverom és ismerősöm volt itthon, és semmi kedvem nem volt új életet kezdeni. Az osztálytársaim közül azonban meglehetősen sokan hagytak itt minket, egész kis foghíjak alakultak ki a padsorokban, amikor újra visszamentünk az iskolába. Lehet, hogy az Ötvenhatos lány, akiről egy Omega-nóta is szól, és akivel együtt álltunk sorba kenyérért, illetve akivel többször megbeszéltük, hogy másnap találkozunk, szintén disszidált a szüleivel, mert a forradalom leverését követően már nem láttam, pedig tudtam, hol lakik, sokszor el is mentem a házuk előtt, hátha találkozom vele. Igaz, csak a házuk maradványa előtt, mert azt az épületet a földszintig lerombolták a szovjet támadók. Borzalmas, szívszaggató látvány volt, ahogy a körtér és környéke is, ami teljesen a háború utáni Budapestet idézte. Sokan mondják, hogy errefelé, a Móricz Zsigmond körtér környékén nagyobb károkat okoztak a szovjetek 1956-ban, mint 1945-ben.”

Az Omega többször is megkapta a sorstól a kísértést – más megközelítésben: a lehetőséget – arra, hogy disszidáljon. A számtalan nemzetközi, leginkább Nyugat-Európában tartott turné szinte minden állomása kecsegtetett ilyen lehetőségekkel, de ezek közül is kiemelkedik kettő.

Az egyik rögtön nemzetközi karrierjük elején adódott, amikor Angliában játszottak. Kóbor János felidézte az 1969-ben történteket: „Meggyőződésünk, hogy a karrierünk töretlenül folytatódhatott volna Nyugaton, ha engedélyt kaptunk volna a magyar kulturális vezetéstől a harmadik angliai kiutazásra. Ez egy nagy esély volt, amit a brit menedzsment forszírozott a legjobban, csak mi nem tudtunk élni vele, rajtunk kívülálló okok miatt. Akárhogy is nézzük, nagy törést okozott ez nekünk, amit nagyon nehezen hevertünk ki, de John Martinék is belátták, hogy így nehéz velünk együttműködni, és szépen lassan letettek rólunk. Akkor mi ezt nem így gondoltuk. Mindenkinek volt itthon családja, Benkő Lacinak már felesége is, és nem akartuk kockára tenni az ő biztonságukat azzal, hogy mi építeni akarjuk a saját pályafutásunkat. Akkoriban még nem lehetett ezt annyira lazán felfogni, sikerülhetett volna ugyan egy nagyívű pályát befutnunk, ám az itthoniak megsínylették volna. Még azt sem tudtuk volna elintézni, hogy utánunk jöjjenek, mert ilyenkor a Magyar Népköztársaság túszként kezelte a családtagokat, és nem adott nekik kiutazási engedélyt. Távollétében börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélte a bíróság a pártállam által disszidenseknek nevezett emigránsokat, ami senkinek nem hiányzott közülünk, így szomorúan bár, de tudomásul vettük a fejleményeket.”

A másik eset Mecky szerint „egy 1973-as franciaországi turné után történt meg velünk. Monte-Carlóba szólt a meghívás, de nem tudtunk eleget tenni neki, mert már előre lekötött kötelezettségeink voltak Magyarországon. Lehetett volna ez akár egy lengyel vagy egy nyugatnémet turné, akkor sem tudtunk volna elmenni Monte-Carlóba rádiófelvételt készíteni, bármennyire is csábító volt az ajánlat. A producernek lemezkiadós kapcsolata is volt, ettől függetlenül nem merjük azt állítani, hogy ott nekünk gyökeresen megváltozott volna a karrierünk, mindenesetre egy eséllyel kevesebbet kaptunk a sorstól, ez igaz. De akkor a mókuskerékben talán fel sem tűnt, hogy ennek mekkora jelentősége van, csak később tudatosult ez bennünk. De az megint csak fel sem merült a zenekarban, hogy akár bármelyikünk is disszidálna emiatt, nem beszélve arról, hogy ezt a felvételt vagy együtt csináljuk meg, vagy sehogy. Persze ez a későbbiekben fordítva is előfordult: Magyarországon voltunk itthoni kötelezettségeinknek megfelelően, de jött egy felkérés a nyugatnémet televízióba, aminek nem tudtunk eleget tenni.

Akkor is azt mondták nekünk a kinti menedzsment részéről, hogy gondoljuk meg, továbblépni arról a lépcsőfokról, amelyen akkor álltunk, csak úgy lehetett volna, ha kint maradunk. De ezt az utolsónak tűnő lépést soha nem mertük megtenni.

A nyolcvanas években már kicsit más lett volna a helyzet, mert akkor már nem ért volna minket akkora retorzió, de addigra elmúltunk negyvenévesek, és nem tudtuk, meddig lehet ezt csinálni, így akkor meg ezért nem léptünk.”

Hűtlen emigránsok

Megoszlanak a vélemények az Edda Művek A hűtlen című számának értelmezéséről, de ezek között kétségkívül az az egyik megfejtés, hogy az együttes második lemezén szereplő nóta is a disszidálásról szól. Az a mintegy 200 ezer ember, aki elhagyta 1956 után az országot, valóban úgy gondolhatta, hogy „ő már nem kell” – ahogy a dal fogalmaz –, és szemük tényleg túlragyoghatott minden csillagot, ahogy Pataky Attila énekli, mert a szabadság levegőjét szívták magukba, amikor átértek Ausztriába. A könnyek szintén hozzátartoztak az emigrációhoz, hiszen a teljes bizonytalanság várta őket a szabadságon kívül, és egészen biztos, hogy a zeneszámban szereplő visszatekintést is szinte minden akkori disszidens átélte.

Edda Művek – koncert 1983-ban
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A költői képbe bekerültek a sárga lámpák, amelyek az út szélén állnak és még mitikusabbá teszik az elválást. A kivándorlók többsége nem is bízott abban, hogy lehetne visszaút, ezt tükrözi a „Vissza nem jön többé soha” sor. A napok számolatlanul telnek az életükben, de nem tud olyan sok idő eltelni, hogy ne emlékezzenek a keserű elválásra és egykori hazájukra. Történik mindez annak ellenére, hogy a „hűtlen” otthon hagyta minden múltját.

Hangulatában ennek valamelyest ellentéte a Lord együttes rendszerváltáskori száma, az Itthon vagy otthon, amely az emigránsokra már úgy tekint, mint akik végleg külföldön élnek, de a szívük magyar maradt. Valahol azt sugalmazza ez a nóta, hogy arra, ami régen történt, már nem lenne szabad rossz szájízzel emlékezni, a lényeg, hogy magyar érzelmű maradjon minden külföldre szakadt hazánkfia. Persze – ahogy a dal fogalmaz – „sírhatsz, van miért”, mert „emlékeid kísértenek”, énekli Pohl Mihály, de már megjelenik a dalban az is, hogy egy magyar sincs egyedül, mert a hazája mindig számít az elszármazottakra is. Ezt a gondolatot egyértelműen az 1989-es közéleti változások indukálták, ahogy a refrént is: „Miért félsz, szabadon élsz / Itthon vagy otthon”. Pop-rock történeti kuriózumnak számít, hogy a Kádár-rendszer könnyűzenei politikája által olyannyira futtatott Neoton Família Santa Maria című számát egy kis ideig cenzúra alá vetette a Magyar Rádió, és nem volt hajlandó sugározni, mert azt hitték az ottani döntéshozók, hogy a „De az se baj, hogyha felfedezzük Amerikát” ártatlan sor a Tengerentúlra való disszidálásra csábítja az embereket.

„Mindenki emigráns kívül vagy belül”

A Hobo Blues Band (HBB) legendássá vált, 1984-es, Vadászat című dupla lemezén a Száműzött lovag képviseli a disszidensvonalat. Ezt a számot ugyan nem tiltották be, de a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) megakadályozta, hogy Hobo énekelje, mert az teljesen egyértelmű utalás lett volna a meggyőződéses kommunista és magas, többször is miniszterhelyettesi funkcióig jutott apjával való szakítására. Csak halkan jegyezzük meg: Hobo egy sort mégiscsak énekelt ebben a számban a lemezen, elénekelve saját fia – azaz a valóságban önmaga – kitagadását. Úgy látszik, a cenzoroknak az már nem okozott fejtörést, hogy saját apját alakítsa. Hobo győzelemként élte meg, hogy Deák Bill Gyula ugyanakkor felénekelhette ezt a számot, mert neki csak az volt fontos, hogy egyáltalán megjelenjen, mert e nélkül nem sok értelmét látta volna az egész lemezfelvételnek. A Száműzött lovag eredeti címe egyébként Konrád lovag volt, ami Konrád Györgyre utalt, és „természetesen” át kellett írni, mert a szociológus rendszeridegen volt Kádárék számára. Az autonómia kísértése című szamizdat könyvéből ennek ellenére több gondolatot átvettek a dalba, így azt is, hogy „Nem hoz vigaszt semmi, nem vagyok csak tanú”. Konrád György és még sokak disszidálására és hazavágyódására pedig egyértelműen utal, hogy „Haza kell mennem, akármi is fogad”. A dal abszolút kulcsfontosságú az egész darabban, mert benne van az emigrációba kényszerített emberek sorsa. Van benne kemény, rendszerkritikus sor is, mint a „Gonosz törvény üldöz, harcot, jogot nem ad”, valamint megjelenik a perifériára szorítottak kényszerpályára kerülése a „Rablók, eretnekek sem bíznak meg bennem” sorban. A HBB kilencedik, Tábortűz mellett című dupla stúdióalbumán 1990-ben a rendszerváltás jegyében ugyancsak megjelenik a disszidálás jelensége. Az Emigráns bluesban a „Mindenki emigráns kívül vagy belül” alapigazsága hangzik el, ami vonatkoztatható volt a Kádár-rendszer kritikus belső ellenzékére és a disszidensekre egyaránt. A sanyarú sors azonban külföldön is bekövetkezhetett: ennek a dalnak a főhőse zugkereskedésből él, és mindenki különcnek nézi. De még így is emelt fővel néz fel, mert a Magyarországról való megszökését egyfajta lázadásnak éli meg. A szökevények hajója, a Gyáva bohóc és a Rock and roll doktor című számok úgyszintén az emigránstémakört dolgozzák fel, ezek elemzését egyik korábbi számunkban más kontextusban már megtettük.

„Rájössz, hogy jóval több számjegy kell”

Rendkívül rezignált hangvételű a Locomotiv GT A búcsú című száma, ami nem csoda, hiszen két alapemberüket is emigráció útján veszítették el: Barta Tamás szólógitáros (akinek tragikus sorsát állítólag Bródy János beleszőtte Felföldiné estéje című dalába, amely a Csillag Hajnalka jelenkori folytatása) 1974-ben nem jött haza velük az amerikai turnéjukról, és kvázi ajánlotta maga helyett utódjául az akkor még a Generálban gitárjátékával és énekhangjával egyaránt brillírozó Karácsony Jánost, amit a legénység megmaradt tagjai úgy látszik, megszívleltek, és utólag is az látszik, hogy jól döntöttek. A másik vérveszteség Laux József dobos volt 1976-ban, aki szintén Amerikában telepedett le. A Blörónak becézett ütős távozásával azonban nemcsak a ritmusszekció lett szegényebb, hanem a menedzselés is – amit ő autodidakta módon sajátított el, de tökélyre fejlesztett – ránehezedett a többiekre, illetve leginkább Presser Gáborra, aki erre a tevékenységre méltán emlékszik úgy, mint ami elvette az idejét a zeneszerzéstől és a gyakorlástól. De még ez sem volt elég, Laux vitte magával az LGT-ből akkori feleségét, Adamis Annát is, aki az általa írt dalszövegekkel megadta az igazi ízt az LGT-nek. A búcsú mindkettejüknek emléket állít, de valószínűleg Laux távozásélménye volt frissebb, ezáltal a domináns a dal megírásakor, mert maga a szerzemény az 1977-es Zene – Mindenki másképp csinálja című lemez zárószáma lett.

Frenreisz Károly (középen), Barta Tamás (jobbra) és Laux József (a háttérben), az LGT együttes tagjai 1972-ben Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Az LGT egyik-másik tagjának elvesztése a dal felütésében úgy szerepel, mintha alig érezték volna meg az elvesztésüket, hiszen a szövegben a vonat magát a zenekart szimbolizálja, amely a kiszállásuk pillanatában is „csak zökkent, meg sem állt”, míg aki kiszállt, az egy fényes helyet – nem nehéz ebbe behelyettesíteni Amerikát – választott magának. A következőkben az információáramlás lehetetlenségével szembesülnek az érintettek – hiszen még a leveleiket is felbontották a belügyi szervek –, mert elhangzik, hogy az addig kimondatlan gondolatokat már nem is tudják ezentúl megosztani egymással, mivel „akinek mondanád, nincs ott már”. Ebben persze benne van az is, hogy talán mindkét fél sajnálja, hogy nem beszéltek meg több mindent, amikor még volt rá lehetőség. A disszidens természetszerűleg kevesebbet értett a befogadó ország nyelvén, mint az anyanyelvén, ez is megjelenik a dalban, mindazzal együtt, hogy még a rock and roll is halkabban szól, ami nem csoda: Barta egyáltalán nem, de Laux is csak mérsékelten találta meg a számításait az amerikai zeneiparban. Persze nem ők az egyetlenek, akik elhagyták hazájukat, erre utal a „s te járt utakon mások mögött lépkedsz már” sor, miközben azt az utat, amit ők jártak korábban itthon, már mások tapossák. A csalódottság, de még inkább a fásultság jelenik meg a „Ha neked jó, nekem jó” kiszólásban, mintha tökéletesen mindegy lenne, hogy az emigráns egykori zenésztársuk velük van-e, vagy sem. A zene hangulata azonban nem erről tanúskodik, és értelmezhetjük ez utóbbi sort úgy is, hogy egy igazi barát akkor érzi jól magát, ha tudja, hogy a társa, aki elment mellőle, jól járt azzal, hogy távozott, mivel eredetileg is ez volt a célja. Ezt a megoldást sugallja a „Gondolj rám!” kérés is.

A dal csúcspontja azonban csak ezután következik: „De ha felhívsz egy számot, és nem felel / Mikor rájössz, hogy jóval több számjegy kell”. Az utolsó szótag hétszeres (!) hajlítása különösen szívbe markolóvá teszi a mondanivalót, amivel megint a kommunikációs nehézségeknél tartunk, de ezt annyira drámaian fogalmazta meg Sztevanovity Dusán szövegíró, hogy szinte ott érezzük magunkat a vonal túlsó végén az Egyesült Államokban. No és persze benne van a pakliban, hogy a hívás sokadszorra sem jön össze, miért is lenne így, ha egyszer a kommunista állambiztonság felügyeli ezeket is. Ezt a tehetetlenségérzést fokozza az a szintén katartikus kifejezés, hogy „szokatlan szó lesz a nevedből”, ami a névváltoztatás idegenbe szakadt hazánkfiainál szinte már megszokott procedúrájára utal, ráadásul az eltávozottnak a szöveg szerint még az emléke is elfut azok elől a dalok elől, amiket együtt játszottak és alkottak. A zeneszám utolsó több mint harmada instrumentális, a nyolctagú fúvósszekció, köztük Bergendy István szaxofonjátéka hallható, aminek szintén fontos szerepe van: a távozó hajó kürtjelzése az egyre messzebbre kerülő barát távolodását szemlélteti, egyszersmind egyértelművé teszi, ha még eddig nem lett volna az, hogy ez a búcsú visszavonhatatlan. Éppen ettől lesz drámai a dal, ahogy több százezer kivándorolt honfitársunk sorsa.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.