„Magyarul álmodsz, magyarul sírsz” I. rész

A gazdasági válság kényszerének hatására és társadalmi, illetve külpolitikai, valamint belpolitikai ellenzéki nyomásra a keleti blokk országaihoz hasonlóan végbement, Magyarországon mintegy két év alatt fokozatosan lezajlott rendszerváltozás a könnyűzenei élet produktumain is erős nyomot hagyott. Megérne egy misét minden ebből az alkalomból született populáris zenei alkotás, továbbá rendezvény, kezdeményezés és koncert részletes taglalása, de e helyütt elégedjünk meg a Hobo Blues Band Tábortűz mellett című lemezének ilyen szempontjából való ismertetésével.

A Csavargók könyve című nagylemezük már a recsegő-ropogó Kádár-rendszerben, 1988-ban jelent meg, amikor hosszú évek óta több stúdiója, főszerkesztősége és márkája (ma úgy mondanánk: labelje) is volt az MHV-nek. A HBB-t akkor Wilpert Imre főszerkesztő felügyelte, aki az ideológiai lazítások jegyében megengedte, hogy előbb felvegyék a számokat, amelyeket utána hallgattak csak meg a lemezgyári vezetők, tehát nem kellett előzetesen a szövegeket megmutatniuk. Az volt ugyanis Wilpert Imre elképzelése, hogy ha bármiféle probléma lesz a szövegekkel, azt úgyis meg tudja Hobóval beszélni. A Másik Magyarország című számmal lett is gondjuk, nem akarták a lemezre engedni, miközben addigra már a közönség ismerte ezt a számot, sőt Czippán György – aki a „fekete bárányok” fesztivált is szervezte az Ifjúsági Magazin főszerkesztő-helyetteseként 1980-ban – ötlete nyomán egy klipet is készítettek róla Lengyel Zsolt rendezésében, amit annak rendje és módja szerint le is adott a televízió. Hobo rá is kérdezett Wilpert Imrénél, hogyan gondolja, hogy az MHV-nél sokkal nagyobb pártállami kontroll alatt álló Magyar Televízió döntését felülbírálja, mert utóbbi intézményben nem találtak a Másik Magyarországban semmi kivetnivalót. A gordiuszi csomót úgy vágták át, hogy engedték ugyan a lemezre ezt a számot és ki is adták az LP-t, de ugyanazzal a mozdulattal azonnal szerződést bontottak velük, pedig volt még két további lemezre kötelezettségvállalásuk. Az MHV-ben mindezt abból a megfontolásból tették, hogy ha bárki reklamálna a kultúrpolitikai vezetésből emiatt a szám miatt, lefedjék magukat. Így esett meg, hogy 1988-ban átigazoltak az akkor már létező magánkiadók egyikéhez, a Kovács Tamás építési vállalkozó kezében lévő Ring kiadóhoz, ahol karácsonyra már meg is jelenhetett a Tiltott gyümölcs című, a tíz évvel korábban betiltott számaikat tartalmazó dupla nagylemez.

A rosszkor, rossz helyen születettek lemeze

A Hobo Blues Band a következő, kilencedik, méghozzá rögtön dupla stúdióalbumát 1990-ben, a rendszerváltozással egy időben adta ki Tábortűz mellett címmel, miután 1989-ben megjelent pályafutásuk első válogatásalbuma, a Blues az esőben. Mondhatjuk, hogy az 1990-es, találó összekötő szövegekkel („A legendák maguktól születnek. Senki sem csinálhat magának, és mások sem csinálhatnak neki, mert úgy jár, mint Kun Béla.”) tarkított nagylemez a rendszerváltás viszonyainak zenei lenyomata, mély gondolatokkal, közérzeti benyomásokkal, a politikáról adott aktuális jelzésekkel, amúgy Hobo módjára, a tőle megszokott (ön)ironikus, csipkelődő, ámde humoros és keserédes stílusban. Megkockáztatható, hogy ez a HBB egyik legerősebb felállásával – Tátrai Tibor és Tóth János Rudolf gitározott, Póka Egon basszusgitározott és ő volt a zenei rendező is, Solti János dobolt – elkészített kettős lemez az 1984-es Vadászathoz hasonlóan előkelő helyen áll Hobo életművében, még ha nem is lettek kimagaslóan nagy slágerek a rajta lévő dalok. Ekkor már nyilvánvalóan nem szólt bele a cenzúra a dalszövegekbe, hiszen az a világ addigra már megszűnt.

A hanghordozó 1990 májusa és augusztusa között készült, tehát amikor elkezdték felvenni, akkoriban alakult meg az első szabadon választott országgyűlés, majd a kormány, míg amire befejezték, már beiktatták az ország köztársasági elnökét. A nagylemez jócskán merít a kommunizmus élményeiből, sőt azokról a korabeli helyzetből fakadóan még nyíltabban beszél, mint korábban, és utal az 1990 előtti áldatlan állapotokra, ahogy persze magában foglalja az átmenet ellentmondásosságait és a közép-európai lét fonákságait.

A csendes hangnemben írt lemeznyitó, az Emigráns blues a szülőhazájukat politikai vagy gazdasági kényszerűségből elhagyók mélabúságán túl az itthon maradt kisemberek rendszerváltozás utáni létbizonytalanságát is felvillantja a „Kovács úr, mi lesz?” költői kérdéssel. A szám központi alakja azonban szembe mert menni a szemmel látható többséggel, elhagyta otthonát és hazáját, amely annyira kisstílűen bánt a zsenijeivel, hogy még „Bartók sem maradhatott”, és most egy olyan helyen él, ahol ugyan a nyugati álom nem vált valóra, farmerrel és rágógumival kereskedik, mégis jobb, mint otthon, ahol a szülei beleszürkültek a mindennapok mókuskerekébe. Nem csoda, hogy eljött onnan, amit a „rosszkor születtél, rossz helyen” közhellyel is megerősít a dal. (Érdekes módon ezzel az életérzéssel lényegében szó szerint foglalkozott a Rossz hely, rossz idő című számában az Omen heavy metal banda is éppen ez idő tájt, 1991-ben debütáló lemezükön.) Hobo szövege szerint azonban mégsem tudtak a bevándorlók beilleszkedni, mert a befogadó országban csak közöttük lehetett élni, mégsem velük, ettől pedig mindig is idegen maradt a jövevény. A korabeli visszaemlékezések szerint ugyanakkor a legtöbb emigráns büszke volt arra, hogy megszökött otthonról, holott „mindenki emigráns, kívül vagy belül”, így Hobo ezt a lelkiállapotot is jól kapta el.

A szökevények hajója

A szökevények hajójában Hobo a szám keletkezése idején éppen végképp kimúlt rendszert annak egyik jellegzetes figurájával, a pizsamás házmesterrel érzékelteti – akik a nyilas diktatúrát éppúgy kiszolgálták, mint a kommunistát –, miközben a politikai üldözöttnek úgy kell menekülnie a tetőn át, hogy indulás előtt még arra sem jut ideje, hogy fogat mosson. Ezután következik ennek a számnak a katarzisa: hiába az új ház vagy a kocsi, az anyagi biztonság ellenére sehol nem érzik magukat otthon az emigránsok. Bár megtanulták befogadó országuk nyelvét, ennek ellenére magyarul álmodnak és sírnak, mert szívük mélyén magyarok maradtak, akiket viszont anyanyelvük országa cserben hagyott. Még úgy sem leltek igazán új hazára, hogy tősgyökeres jómódú családba házasodtak. (Ebből a szempontból ez a szerzemény hasonlít a Bródy János szövegével futó Koncz Zsuzsa-számra, a Kárpáthyék lányára.) Ennek a szívbemarkoló gyökértelenségnek megvan az ellenpontja ezen a lemezen: az Éjszakai Budapest bluesban hangzik el egy itthon maradt hazánkfia szájából, hogy „Megvagyok, bár egy fillérem sincsen”. A hontalansággal sújtott jólét kontra szegénységgel átszőtt hazafiság feloldhatatlannak tűnő ellentétpárját az elmúlt harminc esztendőben is nagyon sokan valamilyen módon megélték vagy akár most is megélik, éppen ezért aktuális ez a dal ma is, és emiatt szól tulajdonképpen majdnem mindenkihez.

(Folytatjuk)