Nukleáris csapásirányok

Konfliktusokkal teli év volt 2018. Az amerikai földrészen megindult a népvándorlás. A koldusszegény és reménytelen közép-amerikai térségből Mexikón keresztül az USA déli határai felé.

Konfliktusokkal teli év volt 2018. Az amerikai földrészen megindult a népvándorlás. A koldusszegény és reménytelen közép-amerikai térségből Mexikón keresztül az USA déli határai felé. Donald Trump elnök számára alapvető fontosságúvá vált, hogy betartsa választási ígéretét, és képes legyen lezárni az USA és Mexikó közötti határt.

Mexikóban folytatódtak az összecsapások a központi kormány és a drogbárók között. Venezuelában, a térség egyik leggazdagabb államában, ahol a világ legnagyobb kőolajtartalékai vannak, polgárháborús helyzet alakult ki, amelybe a szomszéd államok ugyanúgy beavatkoztak, mint a három meghatározó globális játékos: az USA, Kína és Oroszország. Brazíliában jobboldali fordulatra került sor, és ez már rövid távon is érezteti hatását a térségben.

A Közel-Keleten és az észak-afrikai térségben folytatódott a véres leszámolás. Líbiában, Algériában az elnökválasztás kiírása tovább növelte a belső feszültséget, Egyiptomban a katonai kormányzat nem tudta felszámolni a különböző fegyveres csoportokat a Sínai-félszigeten. Szíriában, Irakban és Jemenben dúl a polgárháború, és a lezárásnak még a körvonalai sem látszanak.

Az izraeli–palesztin konfliktus továbbra is megoldatlan. A helyzetet csak bonyolítja a miniszterelnök korrupciós botránya, a kiírt választások, a térségben lévő háborúk és a kemény szembenállás Iránnal és Törökországgal.

Európában a márciusi választásokig még csak prognosztizálni sem lehet az ukrajnai válság végét, Bosznia-Hercegovinában az állam egyszerűen működésképtelen, Macedóniában pedig a névvita kapcsán kialakult belső feszültség a válság szélére sodorta az országot.

Afrikában a válságok sorozata folytatódott. Hogy csak néhányat említsünk: Maliban, Nigériában, a Közép-afrikai Köztársaságban, Dél-Szudánban, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Szomáliában és Kenyában.

A posztszovjet térségben Örményország és Azerbajdzsán között, valamint Oroszország több déli területén is állandó feszültségek vannak. Az ázsiai térségben dúl a polgárháború Afganisztánban és Mianmarban. Állandó feszültség van a Fülöp-szigeteken és Indonéziában. Újra kiéleződött a konfliktus a térség két atomhatalma, Pakisztán és India között, és a kasmíri kérdés ugyanolyan megoldhatatlannak tűnik, mint évtizedek óta mindig.

A hidegháború vége óta a NATO végrehajtotta legnagyobb hadgyakorlatát Norvégiában mintegy 45 ezer fővel.

Ebben a nemzetközi helyzetben, amikor a nagyobb konfliktusok száma már meghaladta az évi harmincat, az Egyesült Államok felmondta az 1987-ben Reagan amerikai elnök és Gorbacsov szovjet államfő és pártfőtitkár között megkötött INF-szerződést (Intermediate-Range Nuclear Forces Treaty, azaz „közepes hatótávolságú nukleáris erők szerződése”).

A megállapodás alapvetően katonai jellegű volt. Az 1987. december 8-án aláírt egyezményt az USA szenátusa 1988. május 27-én ratifikálta, míg az oroszok az év június 1-jén ellenjegyezték Moszkvában, és ezzel hatályba lépett.

A megegyezés lényege az volt, hogy mindkét fél számára megállította a fegyverzet növelését, és annak megsemmisítésére tett lépéseket az 500–5500 kilométeres hatótávolságú rakéták esetében. Európa számára ez azt jelentette, hogy kikerült a közép-hatótávolságú rakéták csapásirányából. Az akkori Nyugat-Európa számára a túl jó szovjet–amerikai viszony azt jelentette, hogy a két szuperhatalom átnyúl a fejük felett, a túl rossz viszony pedig azt, hogy Nyugat-Európa nem képes a globális katonai és politikai erőviszonyokat érdemben befolyásolni.

A szerződés, amely a földi indítású, hagyományos és nukleáris robbanófejjel felszerelt, közepes hatótávolságú, ballisztikus rakétákra és azok robbanófejeire vonatkozott, előírta a rendszerben lévő rakéták jelentős részének a megsemmisítését. Így 1991-ig 846 amerikai és 1846 szovjet eszközt semmisítettek meg a másik fél ellenőrzése mellett.

Az INF-megállapodás tehát megnövelte a túlélés valószínűségét Nyugat-Európa számára nem sokkal a Szovjetunió szétesése előtt. Az ebbe a kategóriába besorolt rakéták fejlesztése és a szükséges hordozóeszközök gyártása ettől kezdve tilalom alá esett.

De 2007-ben, amikor az Egyesült Államok rakétaelhárító rendszert hozott létre a volt szocialista országok közül Csehországban és Lengyelországban, az orosz fél bejelentette a sorra kerülő ellenlépéseket. 2019. február 1-jén Pompeo amerikai külügyminiszter hat hónapos türelmi idővel felfüggesztette a szerződést. Putyin egy nappal később hasonlóan lépett.

Az Amerikai Egyesült Államok számára a megállapodás felmondásában véleményem szerint két dolog játszott főszerepet. Az egyik, hogy az amerikai vezetés általában nem bízik meg az orosz vezetésben, és ez igaz az INF-szerződésre is. A másik tény, hogy egyre több ebbe a kategóriába tartozó kínai rakéta és hordozóeszköz készül, ami nyilvánvalóan nagymértékben befolyásolta az ázsiai, csendes-óceáni erőviszonyokat. A kínai fegyverek amerikai megítélés szerint nem csupán a térség kis államait veszélyeztetik, de az észak-koreai fegyverkezéssel együtt nehéz dilemmák elé állítják Japánt és az Egyesült Államokat. Ezért kimondatlanul is arra törekedett az USA, hogy egy lehetséges új INF-szerződésbe bevonják Pekinget is.

Amikor nemrégiben a világ legfontosabb biztonságpolitikai fórumán, Münchenben ez a kérdés szóba került, a legnagyobb delegációval jelen lévő kínai küldöttség vezetője felállt, és közölte, hogy ők erről még tárgyalni sem hajlandóak, hiszen minden kínai rakéta védelmi jellegű. A beszéd után nyilvánvaló volt, hogy az INF-szerződés, ha nem halt is meg, de rendkívül nehéz helyzetbe került. A rendszerben már meglévő és legyártott kínai rakéták és hordozóeszközök alapvetően veszélyeztetik az Egyesült Államok csendes-óceáni térségben meglévő katonai prioritásait. Ezek után az USA számára sem marad más lehetőség, mint a saját rakéták és hordozóeszközök fejlesztése.

Az orosz vezetés, élén Putyinnal, tükörlépéseket helyezett kilátásba, ami azt jelenti, hogy ugyanazokat a lépéseket megteszi, amelyeket az amerikaiak. Mindez újra alapvetően veszélyezteti Nyugat-Európa létét, hiszen félő, hogy a nyolcvanas évek rakétatelepítési programjai visszatérnek. Ezért az európai vezetők – ami ritka volt a második világháború utáni történelemben – elkezdtek létérdeküknek megfelelően, önállóan politizálni, és próbálnak közvetíteni Moszkva és Washington között. Putyin álláspontja szerint azok az európai országok, amelyek amerikai rakétákat fogadnak be, orosz célponttá válnak. Ilyen lehet a térségünkből Lengyelország és Románia is. És orosz álláspont szerint Moszkva nem növeli védelmi kiadásait, csupán átcsoportosít eszközöket az egyes tálcákon belül.

Putyin bejelentette, hogy húsz éve (amióta ő áll Oroszország élén) nem kaptak pozitív választ az orosz leszerelési javaslatokra. A Nyugat ezeket nem fogadta el, ezért Oroszország nem tesz több javaslatot a leszereléssel kapcsolatban. Ugyanakkor, ha lesz ilyen nyugati javaslat, Oroszország készen áll annak megvitatására. Az elmúlt hónapokban mindkét fél, az oroszok és az amerikaiak is elkezdték a megfelelő rakéták és hordozóeszközök fejlesztését.

A szerződés végleges felmondásáig van még néhány hónap, és óriási a nyomás Nyugat-Európa részéről a sikeres közvetítésre. A megállapodás jelentős részben a szerződésben részt vevő Kínán fog múlni.