Kapaszkodók

Hitvallása szerint azon a földön, ahol született, az ősei még „tudták, hogy mi a rendje a világnak, mert a nap, a hold, a csillagok, az időjárás és a mélységes hitük útbaigazították őket. Akármit nem cselekedtek, akármit nem ejtettek ki a szájukon.” A moldvai csángó Petrás Mária két művészeti ágban – keramikusművészként és népdalénekesként – is figyelemre méltót alkot. Nemrég a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét vehette át.

Fotó: Havran Zoltán

– Hány kilométer a szülőfaluja, Diószén Pomáztól, ahol most lakik?

– Attól függ, hogy milyen úton megyünk. Diószén az Etelközben van. Úgy szokták mondani, hogy nem sok híján ezer kilométer, főleg, ha az ember tesz egy kis kitérőt ide meg oda az ismerősökhöz.

– Mit őrzött meg, mit visz tovább abból, amit Csángóföldön tanult?

– Ott minden napnak, minden hétnek megvoltak a stációi, amelyekkel az ünnepekre vártunk. Egész héten arra készülődtünk. Moldvában nagyon erős a Mária-kultusz, ami máig megmaradott. Imával kezdtük a napot, és azzal is fejeződött be. Gyerekkoromban nem voltak órák, harangszó jelölte az időt. Olyankor mindenképpen illett keresztet venni. Nemcsak valamiért imádkozunk, hanem, mivel annyi rosszal van tele a világ, védekezésképpen is. Szükségünk van arra, hogy a Jóisten támogatását hívjuk állandóan. Akkoriban mindenre, amit a nagyobbak csináltak, minket is rávettek. Az első dolog a következő testvér ringatása volt. Én hetet ringattam. Az asszonyok mindig fontak vagy szőttek, főleg télen. Édesanyám nekünk is megmutatta, hogyan fogjuk meg az orsót, merre tekerjük. Szövésnél is mi csölltünk, mi gombolyítottuk a fonalat. Fél nap mentünk iskolába, fél nap dolgozni, és minden este vecsernyére. Az volt a felszusszanás. Szünetekben énekeltünk és varrtunk. Ha mentünk a mezőre, és volt egy fél óra pihenés, akkor elővettük a varrót. Az asszonyok, miközben beszélgettek, folyamatosan köttek is. Mindig énekeltünk, az iskolánál, a mezőn, mindenhol. Kicsi gyermekkorom óta a templomban még gregorián énekeket is latinul. A nevelés nagyon fontos. Van, ami beléragad az emberbe, s ha megbotlik valamibe’, visszajön, olyankor eszibe jut, hogy hova kell nyúlni. Ha nagyon tanácstalan vagyok, mindig visszamegyek a gyermekkoromba, hogy akkor ki mit tett volna. Sokan voltunk akkoriban, de sok volt a teendő is, mindenkinek jutott feladat. Senkit nem hagytak kilógni a sorból, azt rögtön megbélyegezték. Nagyon szigorú s íratlan törvényei voltak annak a világnak. A halottakat is örökké megemlegették. Édesapámra is minden koccintáskor emlékszünk. Ha valami rosszról beszéltek, s ott volt egy kicsi buba, akkor azt mondták, „csipcsa meg az orrát” (csípd csak meg az orrát), mert féltek, hogy a gonosz szellemek ráülnek. Így védekeztek. Mielőtt leültek a székre, elhessegették a rosszat, s mindennap kifüstölték a házból a nem tisztát. Legalább egyszer seperni kellett, az agyaggal tapasztott házakat pedig locsolni. Mindent tisztán tartottak. Nekem máig szinte nincs nap, hogy ne füstöljek. Még így is van rossz! Ha még nem is csinálnám, akkor mi lenne? De ma már abból a világból is kezdenek eltűnni a régi szokások. Én hiszek a hagyományos életmódban, hiszem, hogy a XXI. században is nagy szükség van a régi értékekre, kapaszkodókra. Másképp nagyon nehéz lenne.

– Fiatalon úgy gondolta, hogy Moldvában éli le az életét?

– Nem. Mi mindig kivágytunk abból a nagyon zárt világból.

– Legelőször milyen messzire jutott el a szülőfalujából?

– Míg az elemi iskola tizedik osztályát befejeztem, Bákótól tovább, ami 20-25 kilométerre van, nem jártam. Nagy szegénység volt, hová mentünk volna? A nyolcadik osztály után a fiúkat elvitték tőlünk. Buszokra rakták őket, aztán Balánbányán jártak tovább iskolába. Ez volt az egyetlen lehetőség elmenni onnan. A gyár ingyen iskoláztatta a tanulókat, cserébe a szülőknek alá kellett írniuk egy szerződést, hogy a gyerekek öt évig ott ragadnak a gyárban. A csángó falvakban nagyon rossz iskolák voltak. Kilencven után tudtam meg, hogy a matematikatanárunknak érettségi bizonyítványa se volt. Első osztályban kezdtünk el románul tanulni. Én egy ideig szinte semmit nem értettem. Kaptam is a tanártól egy fakockát a homlokomba! Sikeresen beadták az embereknek, hogy azért nem jutunk tovább sehová, mert nem tudjuk jól a nyelvet. Ezért mindenki – még otthon is – elkezdett románul beszélni, hogy javuljanak az esélyek. Érdekes, hogy 1990-ben Székelyudvarhelyen találkoztam azokkal a füzetekkel, amelyeket a harmincas években a jási püspökség adott ki, hogy hogyan kell elrománosítani a katolikusokat, a csángókat.

A faluból mi hetvennégyben mentünk el Hétfaluba, Săcele városba, Brassó alá, mert egy ottani szakiskolába vették be a papírjainkat. Nagyon szomorúak voltak a szüleink, édesanyám is el volt keseredve, s abban a reményben, hogy visszacsal engem, eljött az iskolához. Hatan mentünk, s tizenöten kísértek minket. Hétfaluban elektrotechnikát tanultam. Ott kezdtük, hogy ha egy drótba áramot vezetnek, avval mi történik. Nagyon akartam tanulni, mert édesapám haragos volt, hogy elmentem. Kellett otthon a munkaerő. Féltem, hogy kivesz az iskolából, ha nem tanulok jól. Rettenetesen kapaszkodtam ebbe a lehetőségbe, elnyertem az iskolai, a megyei, az országos versenyt is. De aztán rájöttem, hogy nem ezt szeretném tanulni. Brassóban jelentkeztem a Képzőművészeti Népfőiskola grafika szakára, ahol tízessel végeztem. A tanárunk, Klement Béla mindenféle technikát megtanított nekünk, még a fotózást is.

Fotó: Havran Zoltán

– Hány éves korában sikerült átlépnie a román határt?

– Egyszer el akartam menni Leningrádba, de mivel 1985-ben elváltam, megbízhatatlan elemnek minősültem, és nem kaptam útlevelet. Először Szófiában jártam, listával, ami azt jelenti, hogy a csoportvezető garanciát vállalt értem. Reggel nyolckor elhagyhattuk a határt, de este hatra vissza kellett jönnünk. Azt gondoltuk, hogy a mi életünkben Romániában nem változik meg a világ. Mikor Brezsnyev meghalt, elkezdtünk számolgatni, ha Ceaușescu is annyit él, mint ő, akkor végünk van. Sepsiszentgyörgyön 1990-ben jött létre a Csángó Szervezet. Júniusban szóltak, hogy Domonkos Pál Péter 89 éves lesz, és a csángó küldöttség tagjaként én is mehetek Magyarországra. Voltak közülünk, akik már jártak itt, és ismerték Péter bácsit, a csángók történetével foglalkozó néprajzkutatót, aki Rezeda című könyvében a népdalokat gyűjtötte össze. Miután a kezembe jutott a kötete, készítettem néhány rajzot, és elhoztam neki ajándékba. Itt megnézték, és megkérdezték, hogy nem akarok-e a Nemzetközi Előkészítő Intézetben tanulni. Nagyon örvendtem a meghívásnak, mert csodálatos világ volt, amit mi itt láttunk. Én mindennap többször sírtam. Nálunk elképesztő szegénység volt, Ceaușescu túlfeszítette a húrt, nagyon megalázóan éltünk. Miután először hazamentünk, otthon következett az Anna-napi búcsú Lészpeden. Láttuk itt, Magyarországon, hogy mindenféle fesztiválokat rendeznek, gondoltuk, mi is csinálunk egyet. Nem kértünk engedélyt sehonnan, csak nekiláttunk. Megrajzoltam a plakátot, amely a csángó újságban is megjelent. Miután kijöttek az emberek a templomból, hívtuk őket a fesztiválra. Még a pap is jött, ő is akart vagánkodni. Megtelt a kultúrház, a bukaresti magyar tévé is megjelent. Felvételt akartak csinálni, de senki nem mert énekelni. Könyörögtünk mindenkinek, de mind ugyanazt mondta: ő még életében nem hágott fel a színpadra. Végül mi, szervezők kezdtük el. Aztán meg nem lehetett leállítani! Valakinek eszibe jutott, hogy ő ezt tudja, a másik mást, s nem akart vége szakadni. Az évben még egyszer eljöttünk Magyarországra. Az Ómagyar Kultúra Baráti Társaság hívott meg minket. Egy füzetbe írtam be, hogy milyen magyar szavakat nem értek. Ilyen volt például a „persze”. Azt is állandóan mondták, hogy máris. Máris jövök, máris megyünk. Én ekkor mindig fölkaptam a fejemet, mert engem otthon Márisnak hívtak. A Nemzetközi Előkészítő Intézetet végül tizenketten kezdtük el. Én abban az évben tanultam meg írni-olvasni magyarul. Harminchárom évesen. Egy évvel később az Iparművészeti Főiskola grafika szakára felvételiztem, aztán az alapképző évben megismerkedtem a plasztikával, és átmentem kerámiára. A főiskolán kulturális antropológia kurzusokra is jártam, ahol még a pápuákról is tanultunk. A tanárunk Elveszőben lévő népcsoportok címmel kért egy dolgozatot. Erősen gondolkodtam, aztán rájöttem, hogy én is egy elveszőben lévő nép tagja vagyok. Gyorsan megírtam, s mivel végig kesergés volt, ezért a Panaszkodás Istennek címet adtam a dolgozatnak.

– Milyen témákat szeret feldolgozni a szobraiban, domborműveiben?

– Mindenképpen szakrális témákat csángó motívumokkal. A munkáimmal a régi világ szépségét – s nem csak a csángót – szeretném visszahozni. Amikor még volt igényesség a felemelkedésre, arra, hogy egyensúly legyen a lelki, szellemi és fizikai világ között. Tartozom annak a kicsi népnek, amelyik a világra hozott, s annak a kultúrának, amely elveszőben van. Egy ideje lehet érezni, hogy nagy lépésekben ott is minden eltűnik. Rájöttem, hogy addig is hitünk tartott meg minket, az az esszenciája annak a világnak. A diplomamunkámra egy keresztet akartam készíteni, melynek meg is lett volna a helye – egy csurgónál nálunk a faluban. Gondoltam, felviszem a motívumainkat a keresztre, mert a mi világunknak, a csángónak és a régi magyar kultúrának is ugyanaz a sorsa, mint Krisztusé: halálra van ítélve. De a pap nem fogadta el, elutasította. Miközben erre a munkára készülődtem, ide-oda jöttünk, mentünk, s néha elhaladtunk Déván. Kóka Rozi mesemondóval jutottam el oda, aki azt mondta nekem: „Menjünk be Dévára, megint van egy pap, aki gyerekekkel foglalkozik.” Ő volt Böjte Csaba. Koszos kicsi gyerekeket találtunk nála a hidegben. Ők voltak az első hat gyereke. Csaba testvér megszervezte nekünk, hogy két hétig a környékbeli gyermekotthonokat járjuk a műsorunkkal. Mondtam neki: Atya, ha ki tudja takarítani ezt az udvart, míg lediplomázok, megcsinálom ide a keresztet.

– Hogyne tudnám! – mondta. Azóta a három és fél méter magas kereszt a dévai ferences kolostor kerengőjében áll.

– A házhoz fölfelé jövet, útközben belestünk a műhelyébe. Min dolgozik most?

– Egy keresztutat készítek. Néhány éve Korond mellett, Atyhán leégett a templom, s tavaly felkértek három oltárképre és egy keresztútra.

– Mit adott tovább az unokáinak abból, amit a szülőföldjéről hozott magával?

– Tudják, hogy csángó származásúak, és hogy a csángók magyarok. Mindegyiknek van népviselete, ismerik az ünnepeket, a szokásokat. Nemrég a kicsi lányunokám kiemelt aranydíjat kapott az első énekversenyén. Én nem erőltetek semmit, viszont semmiből nem hagyom ki őket.