Reggeli jelentések

Az ellenzék tagjait a kommunista állambiztonság folyamatos megfigyelés alatt tartotta a Kádár-rendszer vége felé haladva is.

Az ellenzék tagjait az állambiztonság megfigyelés alatt tartotta Fotó: Philipp Tibor/Fortepan

A bomlasztás, lejáratás és leválasztás állambiztonsági taktikája remekül működött ugyan a hetvenes évek végéig, de a szovjet gazdaság megroppanása és a lengyel események intő jelnek számítottak. Ráadásul Magyarország igen jó pozícióban volt már ekkor, hiszen a Kelet–Nyugat közötti híd kiépítése megtörtént, kivételesen jó gazdasági-külkereskedelmi kapcsolatokkal rendelkezett az ország, és ez pozitív hatással volt hazánk politikai megítélésére is, vagyis a hatalom esetleges átmentéséhez szükséges kiinduló feltételek biztosítottak voltak.

Az ellenzék tagjait az állambiztonság megfigyelés alatt tartotta
Fotó: Philipp Tibor/Fortepan

Vajon ne jutott volna eszébe a pártvezetésnek vagy az állambiztonság irányítóinak, hogy az ellenzéki körökbe való beépüléshez képest is sokkal hatékonyabb, ha maguk építik fel a potenciális utódokat? Kétlem, hiszen a manipuláció nagymesterei voltak. Egy 1983-ból származó III/III-as jelentésben az ügynök Philipp Tibor és Krassó György kapcsolatáról számolt be, amelyben elhangzott, hogy Philipp Tibor újra eljár a magánlakásokon megtartott repülő egyetem előadásaira, valamint az is, hogy „Tibivel egy ugyanilyen rendezvényen ismerkedett meg közelebbről, amit Tibi szüleinek lakásán rendeztek, kb. 5-6 évvel ezelőtt”.

Az említett ellenzéki összejövetel tehát 1977-78 környékén lehetett idősebb Philipp Tibor lakásán, akinek államvédelmi karrierje 1945-ben kezdődött, szolgálati idejének nagy részét a kémelhárítás területén töltötte, a megtorlás éveiben a kémelhárítás egyik alosztályának vezetője volt. 1962 után polgári munkahelyre irányították ugyan, de az Interag és a Tesco alkalmazásában állt sokáig, külföldi kereskedelmi kirendeltségen is szolgálatot teljesített, vagyis továbbra is kapcsolatot kellett hogy tartson a titkosszolgálattal.

Philipp Tibor tehát egy államvédelmis tiszt lakásán tartott ellenzéki találkozót, ráadásul az úgynevezett demokratikus ellenzék több tagjáról kiderült azóta, hogy hasonló családi háttérrel rendelkeztek. Mindebből nem lehet tényként levonni azt a következtetést, hogy a később SZDSZ-ként párttá alakuló radikális ellenzéket a hatalom átmentésére készülő pártelit építette volna fel, de mindenképpen érdemes ezt a lehetőséget is további kutatások tárgyává tenni.

A nyolcvanas évek második felében már egészen konkrét lépéseket is tett az állambiztonság az általuk modellváltásnak nevezett folyamat kézben tartására. Az előző részben említett monori találkozó volt az utolsó olyan ellenzéki összejövetel, ahol a népi és az urbánus erők is jelen voltak, a későbbiekben a meglévő ellentétek mesterséges felszításával ez a fajta együttműködés ellehetetlenült. A Hamvas-intézet jóvoltából számos olyan levéltári forrást publikáltak már, amely a politikai rendőrség aktív beavatkozását dokumentálja a rendszerváltás menetébe: „A hivatásos állományból történő kihelyezéseket végleg meg kell szüntetni. A jövő útja, hogy a civil életből megfelelő felkészültségű, funkcióban lévő, hozzánk pozitívan viszonyuló embereket nyerjünk meg, és próbáljuk valamilyen módon, főként a tehetsége által megfuttatni, s így a nekünk megfelelő helyzetbe hozni” – idézi Hankiss Ágnes az állambiztonság egyik 1989-es parancsnoki értekezletének jegyzőkönyvét.

A civil foglalkozások közül kiemelendő az újságírók tevékenysége, hiszen arra törekedett a politikai rendőrség, hogy minden sajtóorgánumban legyen az elmúló rendszerhez hű zsurnaliszta, akiket a továbbiakban is el tudnak látni válogatott információkkal. A manipuláció tehát folytatódhatott, csak az eszközöket a demokratikus viszonyokhoz kellett alakítani. Az így létrehozott hálózatok tovább élésének azonban feltétele, hogy ne lehessen lebuktatni őket nyilvánvaló bizonyítékokkal. Ezt szolgálta a nagy darálás megindítása.

Az 1990 elején, a Dunagate-ügy kapcsán kirobbant botrány is számos ellentmondást tartalmaz, amelyet már többen megírtak, így most mellőzöm ezek ismertetését.

Az állambiztonság és az átmenet vizsgálatánál azonban mindenképpen ki kell emelni, hogy a politikai rendőrség átszervezésének előkészülete már 1989 folyamán megkezdődött, így az a meglehetősen visszás helyzet állt elő, hogy a diktatúra állambiztonságának vezetői irányították a szervezet átállítását a demokratikus viszonyokhoz. Legfőbb céljuk természetesen a békés átmenet (a modellváltás) volt – lehetőleg az MSZMP primátusának megőrzésével –, hiszen egy forradalmi helyzetben a régi rezsim haszonélvezőinek komoly félnivalójuk lehetett volna a számonkéréstől, különösen, ha az elszabadult indulatok bosszúszomjba csapnak át. Ez nyilván káros lett volna a társadalom szempontjából is, azonban a békés rendezés lehetőséget teremtett az uralkodó elit hatalmának, kapcsolatrendszerének átmentésére.

Miközben a pártvezetők igyekeztek úgy feltűnni a nyilvánosság előtt, mint akik megértették az új idők szavát, és demokrataként kezdték definiálni saját magukat, az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásai során azzal a behozhatatlan előnnyel ültek le az ellenfeleik elé, hogy minden reggel elolvashatták az ellenzék lehallgatott beszélgetéseiről készült jelentéseket. Tudjuk, hogy a lehallgatások és a megfigyelések a köztársaság kikiáltása után is folytatódtak – ebből kerekedett a Dunagate-botrány –, vagyis az új államrend első kereteinek kialakítása korántsem a demokratikus normák szerint történt, mindez erősen rányomta a bélyegét az elkövetkező évekre.

A legfontosabb kérdés, hogy mennyiben sikerült a tervezett hatalomátmentés. Határozott választ adni erre ma még képtelenség, és ennek csak részben oka az iratmegsemmisítések ténye, hiszen egy túlbürokratizált rendszerben jó eséllyel találhat a kutató olyan helyen is nyomokat, ahol nem is számít rájuk. A feltárás azonban még folyamatban van, és olyan kérdéseket feszeget, amelyek finoman szólva is érdekeket, érzékenységeket sértenek. A probléma mégis megkerülhetetlen.

Az első szabad választásokon a népi oldal került ki győztesen, ez látszólag nagy csalódást okozott a baloldalon és a liberálisok között is. Antall József azonban kamikaze kormánynak nevezte az első demokratikus kabinetet, és valójában ehhez a következtetéshez nem is kellett különösebb jóstehetség.

Négy évvel később visszatért a pártállami elit, és a parlamenti matematika kényszere nélkül lépett koalícióra a korábbi „radikális” ellenzékkel. Mindez önmagáért beszél.

A hatalomátmentés kérdését azonban mégsem itt kell keresni, hiszen demokratikus körülmények között a „váltógazdaság” normális üzemmód.

A lényeg szerintem a kommunista elit politikai tőkéjének gazdasági hatalommá való konvertálása. A liberális értelmiség egy része arra hivatkozva szokta összeesküvés-elméletnek minősíteni ezt a kérdést, hogy nem a káderelit volt a privatizációk haszonélvezője, hanem az úgynevezett technokrácia, amely a késő kádári időszak menedzserrétegéből alakult ki. Itt van a kutya elásva! A féligazságokat tartalmazó állítás éppen olyan manipulatív, mint a gulyáskommunizmus hamis nosztalgiája vagy éppen a III/III-asok felelősségének túlhangsúlyozása. 1945 után a sztálinizmus útjára állított Magyarországon nagyon korlátozott keretek között létezett magántulajdon, hogyan alakulhatott ki az említett menedzserréteg?

A hetvenes-nyolcvanas évek során valóban jelen volt Magyarországon a második gazdaság, de nem a kisiparosokból, a lángossütőkből és a magántaxisokból kerültek ki a későbbi vállalattulajdonosok. A hidegháború során hazánk lett az összekötő kapocs a két ellenséges világrend között, ami alapvető következményekkel járt. A hetvenes évek elejétől a nyugati világban kiépülő, magyar érdekeltségben álló és offshore jelleggel működő céghálózat, amely a technológiai transzfert is biztosította, szükségszerűen hozta magával egy vállalkozói réteg kialakulását, amelynek a legnagyobb kiváltsága – a tőkefelhalmozáson túl – a kapitalista üzletpolitika, a piacgazdaság működésének megismerése volt.

Behozhatatlan előnnyel indultak az új világ küszöbén, kapcsolataik, vagyonuk és know-how-juk nem mérhető a balatoni lángossütőkéhez. Valóban nem az élvonalban álló pártkáderek voltak ők, hanem a kommunista politikai vezetők és a kommunista titkosszolgálatok által felépített és támogatott gazdasági-pénzügyi elit tagjai, akiket sokkal jobban ismertek a nyugati cégek igazgatóságain és az Európai Gazdasági Közösség intézményeiben, mint idehaza. És éppen ez volt a cél. Mint említettem, a párt nem volt egységes, és a belső törésvonalak nemcsak ideológiai nézeteltérések mentén alakultak ki, hanem komoly érdekellentétek voltak a gazdaság szerkezetének átalakításához köthetően is.

Az említett technokrácia számára azok a keretek, amelyeket a háború után a kommunista internacionalizmus épített ki, ekkorra már szűknek bizonyultak. Maximálisan kihasználták a kiváltáságaikat, de abban a pillanatban, amikor a korlátok akadályozó tényezővé váltak, elérkezett az idő a szocialista gazdaság lebontásához. Ezek a folyamatok rejtve zajlottak, feltárásuk éppen ezért nagyon nehéz. A felszínen politikai harcok folytak: 1956 megítélése, alkotmányozás kérdése, köztársasági elnök-választás. Mindez az állampárt és az ellenzék számára egzisztenciális kérdés volt, de a gazdasági háttérszereplőket hidegen hagyta, talán még örültek is, hogy a figyelem máshová összpontosul.

Rendkívül sokrétű a rendszerváltás történetének szövete, és mivel nem szakadt be a Csurka által leírt cefréskád fedele, nem volt lehetőség „tiszta vizet” tölteni abba a hordóba. A megértés és a szembenézés még előttünk áll.

Vége