Almodóvar két fontos női múzsája, a csakugyan nagyszerű Penélope Cruz és Julieta Serrano is feltűnik egyébként a filmben, mégpedig mindketten a rendező anyjának szerepében. A képi világra sem lehet panasz: minden díszlet és jelmez pontosan meg van tervezve, színeikkel magukban hordozzák a kívánt hangulatot. Sok jelenetben válik dominánssá a vörös és a kék kontrasztja: a hideg és a meleg, a két véglet küzdelme, mintha főhősünk elméjében járnánk, ahol összecsapnak a vágyak az ember fizikai korlátaival.
Almodóvar a rajongóinak készített filmet: alapnak veszi azt, hogy a nézői ismerik a munkásságát, ezért sok utalás érthetetlen marad a kevésbé bennfentesek számára. A Fájdalom és dicsőség végtére is életutat összegző mű: ahogyan a filmbéli Salvador, úgy Almodóvar is egyszerre utálja és imádja a munkáját, de képtelen nélküle létezni. A saját életművéhez való viszonyáról beszél, ám az azért kicsit visszás, hogy főhősének zsenialitása egyetlen percre sem kérdőjeleződik meg. Bármilyen gonddal küzdjön is, még az ellenségei is szinte rajonganak érte: Almodóvar úgy mesél válságról, alkotásról és szenvedélyről, hogy közben magának állít szobrot. Egyetlen mentsége, hogy még ha alaposan körbedicséri is saját magát, és nem mond is igazán semmi újat, még mindig képes elvarázsolni a nézőt.
(Fájdalom és dicsőség. Spanyol filmdráma, 113 perc. Rendező: Pedro Almodóvar. Forgalmazó: Cinetel Kft.)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!