Vörös és kék

A Fájdalom és dicsőség tulajdonképpen Pedro Almodóvar önvallomása. A spanyol kultrendező színes pályája végéhez közeledve elkészítette a maga 8 és ½-jét.

A filmrendező Salvador Mallo (Antonio Banderas) mély vízben Fotó: null Forrás: Cinetel Kft.

Alkotni gyötrelmes dolog, ám mégis elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember teljesnek érezhesse magát. Így van ezzel a hatvanas éveiben járó Salvador Mallo (Antonio Banderas), aki épp alkotói válságát próbálja kezelni – mérsékelt sikerrel. A filmrendező egyre több betegséggel és mentális problémával küzd, emiatt már nem képes dolgozni sem. Az írást kezdi el alkalmazni terápiaként, hogy felejtsen.

A Fájdalom és dicsőség tulajdonképpen Pedro Almodóvar önvallomása. A spanyol kultrendező színes pályája végéhez közeledve elkészítette a maga 8 és ½-jét. Noha azt ígérte korábban, hogy sosem fog önéletrajzi ihletésű filmet csinálni, most mégis az ő elméjében próbáljuk különválasztani az álmokat az emlékektől.

Almodóvar talán az egyetlen rocksztárként ünnepelt európai rendező, aki sosem hódolt be Hollywoodnak. Nem készített angol nyelvű mozikat, és esze ágában sem volt beilleszkedni bármiféle filmipar diktálta trendbe. Kreatív csúcspontját az 1999-es Mindent anyámról, illetve a 2002-es Beszélj hozzá! jelentette, a Rossz nevelés, a Volver és a Megtört ölelések óta viszont leginkább önmagát ismétli – még akkor is, ha a jellegzetes ízzel teszi mindezt. A Fájdalom és dicsőséggel viszont egyszer s mindenkorra bátran beismerte, hogy borzasztó nehéz már valamiféle kreativitást kipréselnie magából, és drogokat is már csak azért fogyaszt, hogy ez ne fájjon annyira. Megöregedett, és már csak az emlékeinek él.

A filmrendező Salvador Mallo (Antonio Banderas) mély vízben
Fotó: Cinetel Kft.

A történet két idősíkon mozog: Salvador jelenét és gyermekkorát ismerhetjük meg egyszerre. Édesanyja mindent megtesz azért, hogy a szegényes körülmények dacára fia jó iskolába kerüljön, és sokra vihesse. A Fájdalom és dicsőség lírai hangvétele nem tud végig kitartani, néha már-már a szentimentalizmust súrolja. A történet gyökerét is a sokáig elnyomott érzelmek adják: Salvador Mallo karaktere, személyisége pedig leginkább mások reakcióiban vagy saját visszaemlékezésében bontakozik ki. A Mallót megformáló Antonio Banderas túl sokáig raboskodott a latin macsóskatulyában, a tavalyi remek Picasso-alakítása után viszont most végérvényesen bebizonyítja, hogy milyen zseniális színész: valósággal eggyé válik egykori mentorával. Nem csoda, hogy a szerepért az idei cannes-i filmfesztiválon elnyerte a legjobb férfi alakítás díját.

Almodóvar két fontos női múzsája, a csakugyan nagyszerű Penélope Cruz és Julieta Serrano is feltűnik egyébként a filmben, mégpedig mindketten a rendező anyjának szerepében. A képi világra sem lehet panasz: minden díszlet és jelmez pontosan meg van tervezve, színeikkel magukban hordozzák a kívánt hangulatot. Sok jelenetben válik dominánssá a vörös és a kék kontrasztja: a hideg és a meleg, a két véglet küzdelme, mintha főhősünk elméjében járnánk, ahol összecsapnak a vágyak az ember fizikai korlátaival.

Almodóvar a rajongóinak készített filmet: alapnak veszi azt, hogy a nézői ismerik a munkásságát, ezért sok utalás érthetetlen marad a kevésbé bennfentesek számára. A Fájdalom és dicsőség végtére is életutat összegző mű: ahogyan a filmbéli Salvador, úgy Almodóvar is egyszerre utálja és imádja a munkáját, de képtelen nélküle létezni. A saját életművéhez való viszonyáról beszél, ám az azért kicsit visszás, hogy főhősének zsenialitása egyetlen percre sem kérdőjeleződik meg. Bármilyen gonddal küzdjön is, még az ellenségei is szinte rajonganak érte: Almodóvar úgy mesél válságról, alkotásról és szenvedélyről, hogy közben magának állít szobrot. Egyetlen mentsége, hogy még ha alaposan körbedicséri is saját magát, és nem mond is igazán semmi újat, még mindig képes elvarázsolni a nézőt.

(Fájdalom és dicsőség. Spanyol filmdráma, 113 perc. Rendező: Pedro Almodóvar. Forgalmazó: Cinetel Kft.)