Az első miskolci postarablás

Ötvennyolc év telt el az első miskolci postarablás óta. Már annak is harminc éve, hogy a tetteseket elfogó nyomozó, Tóth Károly nyugdíjba vonult.

Pöndic és Tökszi, azaz Csanya Antal és Csanya Lajos elfogásuk után Fotó: Arpad Kurucz

Az elkövető késik, Solymosi István szerint hiába miskolci, Pöndic nem ismeri a sétálóutca egységeit, mert nem engedheti meg magának, hogy ilyen helyen igyon egy sört. A piacon viszont minden helyet ismer, lehet, oda kellett volna szervezni a találkozót. Telefonja nincs, csak a hajléktalanszállót lehet hívni, ott a portás azt mondja, már rég elindult.

Solymosi István (balra) és Tóth Károly
Fotó: Kurucz Árpád

Míg várakozunk, Tóth Károly megemlíti, hogy az általa elfogott tettesek közül heten kaptak halálbüntetést. Jelen volt a kivégzésükön is. Borsod megyében húsz éven keresztül ugyanaz a bv-tiszt hajtotta végre az akasztásokat, még össze is tegeződtek vele. Hogy mi járt a fejében, amikor látta az általa elfogott embereket kiszenvedni? Semmi különös, csak azt kapták, amit megérdemeltek. Elmesél egy konkrét ügyet, amely valamelyest a korszakot, a tetteseket és a rendőri munkát is jellemzi.

– Bükkábrány határában egy véres fejű holttestet találtak. Este volt, mire odaértünk, a helyszíni szemlével meg kellett várni a napkeltét. Ott hagytunk egy járőrt. Reggelre valami állat beleevett a testbe. A rendőr elment éjszaka, mert félt a hullától. Azonnal kapott két hét fogdát. Három hónapig mindennap Bükkábrányban voltunk, két hétig alsóneműt sem váltottunk, napi 120 szál cigit szívtam. De hiába, nem jutottunk előbbre. Az áldozat a libanevelő tanya éjjeliőre volt, aznap vette fel a fizetését, 120 forintot. Hazafelé a mezőn kirabolták, és agyonverték. Nem sokkal később a Heves megyei Balatonon patkóvassal agyonütötték a kocsmárost a napi bevételért. A harmadik emberölés Tibolddaróc határában volt, egy szalmakazalban alvó férfira gyújtották rá a szalmát. Az nem rablás volt, csak viccnek szánták.

– Öt évig helyben jártunk. Akkor Edelényből telefonáltak, hogy két fiatalembert megfogott a rendőr egy zsák lopott táppal. A házuknál a gödörben bolti bevásárlókosár volt a szemétben. Kimentem, lemásztam abba a gödörbe. Találtam néhány üres órásdobozt. Bevittük a két figurát, 78 rendbeli betörést vallottak be. Akkor hirtelen azt mondtam az egyiknek, most meséljen arról, hogyan verték agyon a patkóvassal a balatoni kocsmárost. Elkerekedett a szeme: arról is tudnak? Megvontam a vállam, hogyne tudnánk. Bevallották mind a három gyilkosságot. Megmutatták, hol dobták be a patkóvasat a patakba. Munkagépekkel elzárattuk a patakot, és egy erős elektromágnessel megtaláltuk a vasat az iszapban. A bíróság halálra ítélte mindkettőjüket. Rendes Győző és Lakatos Endre volt a nevük. Ott voltam a kivégzésükön, és még öt másikén is.

A postarablás. A történet végén csend telepszik ránk. Pöndic sehol. Solymosi István kisétál az utcára, hátha a környéken meglátja valahol. Elővesszük a régi újságcikket.

Azt írja, 1961. június 22-én zivatar borította el Miskolcot, az utcákon senki nem járt. A 3-as számú postahivatalban aznap csak az egyik alkalmazott volt bent. A két elkövető otthon átöltözött, Pöndic a kamrából egy piros kerékpárt hozott elő, amelyet előző nap kért kölcsön, hogy legyen mivel elmenekülni, majd a zsebébe csúsztatott egy nikkelezett pisztolyt, amelyről utóbb kiderült, hogy Csehszlovákiában vásárolt riasztófegyver.

A rablás alig néhány percig tartott. A fiatalabb férfi, Csanya Lajos (becevenén Tökszi) megállt az ajtóban, nehogy valaki bejöjjön, Pöndic megkocogtatta az üveget, majd fegyvert szegezett a hölgyre. Az asszony halálra rémült, és zsákba rakta a napi bevételt. Tíz- és húszforintos bankókat, majd a korszak legnagyobb címletű pénzét, a százforintosokat. A teljes napi bevétel valamivel több, mint 15 ezer (mai értékén körülbelül hét-nyolcmillió) forint volt. A rabló nem sietett, miután a papírpénzt megkapta, utasította a postást, hogy az aprót is szedje össze. Az asszony fejében egyetlen gondolat motoszkált: „Azért nem viselnek álarcot, mert utána agyonlőnek.”

Pöndic és Tökszi, azaz Csanya Antal és Csanya Lajos elfogásuk után

A Rendőr újság beszámolója szerint „Pöndic ült a kerékpáron, odaszólt a társának: te meg talpalj utánam!” Az újságcikk szerint „a nyomozókutyát a nagy eső miatt nem tudták használni. […]

A nyomozók végigjárták a mellékútvonalakat. Háziasszonyok, az ablakon kifelé nézelődő nyugdíjasok emlékeztek a pánikszerűen menekülő két fiatalemberre. Egy óra sem telt bele, és egy állampolgár a kerékpáron menekülő tettes vezetéknevét is megmondta” – olvassuk Petrovits Tivadar rendőr százados írását a megsárgult lapon.

Az idős rendőrtiszt legyint, ez badarság, hiszen a kutya vezetett el a tettesekhez. Méghozzá nem is akármilyen kutya, hanem az ország talán legjobb nyomkeresője. A kutyavezető Gombás János járőr volt, aki Tóth Károllyal egyszerre érkezett a postához.

– A postáskisasszony elég jó személyleírást adott, az elkövető farmernadrágban volt, és fehér vászon tornacipőt viselt piros csíkkal – mondja Tóth Károly.

– Az eső már elállt, a kutya szagot fogott, és a Gilányi Gordon nevű cigánytelepre vezetett. A kiskapunál megállt. Zörgettem, kiabáltam, de senki nem jött elő. Egy mozdulattal berúgtam a kaput. Kijött egy fiatalember, láttam, vizes rajta a nadrág, átázott az inge. Mezítláb volt. A kutya jelezte, hogy az ő szagát követte, acsarkodott, neki akart menni. Hol voltál délután, fiam? Ő nem volt sehol. Akkor hol áztál meg? Itt, az udvaron. No, akkor most házkutatást tartunk. Nekiálltunk, felforgattuk a lakást, de odabent nem találtunk semmit. Hátul volt egy fáskamra némi szénnel meg a tetejére dobált fahasábokkal. A szén közül kilátszott valami piros, beletúrtam, ott volt a tornacipő. Előkerült a postászsák is, benne a pénzzel. Mindjárt raktuk is rá a bilincset. Bent a kapitányságon megmondta, hogy ki volt a társa. Csanya Antal, becenevén Pöndic.

Pöndic viszont még mindig nincs jelen. Elköszönünk az idős rendőrtől. Solymosi Istvánnal kocsiba ülünk, megnézzük az elkövetőt a hajléktalanszállón. A nappali melegedőben ott ül az idős férfi, azt mondja, másfél órát bóklászott a Búza tér környékén, de nem talált minket.

A rabló. Csanya Antal 81 éves, tíz éve szállón lakik. Magáról annyit mond, élete nagy részében szobafestőként dolgozott. Hatvanhét évesen még ablakot szigetelt napszámban, de már jó ideje nem dolgozik. Nyugdíja nincs, mert a papírjai elvesztek,

40 700 forint segélyt kap.

– Mit jelent az, hogy Pöndic?

– Nem tudom. A telepen sokan voltunk egyforma névvel, így különböztettek meg minket. Csanya Antal volt másik is, Pöndic csak egy.

A rablásról azt mondja, ha nem viszi magával Tökszi becenevű másod-unokatestvérét, soha nem tudják meg, hogy ő volt az.

– Igazából nem volt rá szükség, egyedül is meg tudtam volna csinálni. Mondtam neki, hogy fogja kívülről az ajtót, de nem jött senki. A nő első szóra ideadta a pénzt. Nem látott minket senki, nem úgy volt az, ahogy az újság írta.

– Hanem a kutya vezette a rendőröket Tökszihez, akinél megtalálták a piros tornacipőt.

– Á, nem volt nekünk olyan cipőnk. Tökszi a Népkertben kártyázott, odaadtam neki a pénzét, mondtam, hogy menjen vissza kártyázni. De ő hazament, lefeküdt. A rendőrök felkeresték, mint a többi ismert személyt az ilyen bűncselekmények után. Amikor hazamentem, az asszony azzal fogadott, hogy ott voltak a rendőrök. Anti, mit csináltál? Mondtam, hogy sajnos nagy marhaságot. Pestre mentem vonattal, két napig jöttem-mentem, azután hazamentem, be egyenesen a rendőrségre.

Tóth Károly nyomozó (jobbról) kitüntetést vesz át a bűnözők elfogásáért

A rablásért nyolc évet kapott, hat év után kedvezménnyel szabadult Szegedről. Azt mondja, utána jó útra tért, Solymosi István közbeszól, hogy hányszor fogta el ő maga is kisebb-nagyobb betörések után. Pöndic megvakarja a fejét, azután bólint, a nyomozó mondja jól, neki baj van az emlékezetével. Utoljára tíz éve volt büntetve, akkor is Tökszi miatt került bajba, aki betörésből hozott értékpapírokkal kereste meg: váltsa be őket.

– Bementem az Avas-déli postára, nem gondoltam, hogy a kamera mindenkit felvesz. Beváltottam a papírokat, odaadtam a pénzt Tökszinek, megkaptam a részem. Fél óra múlva megjelentek a rendőrök. Három hónapot kaptam, abból kettőt ültem Nagyfán, mert kedvezményem volt.

A végén azt kérdezzük tőle, hogyan él meg 40 700 forintból. Pontos számvetést kapunk.

– Az OTP levon 400 forintot a kezelési költségekre. 16 280 forintot fizetek a szállón, mivel kétágyas szobában lakom. A maradékból vásárolok. Elmondjam, hogyan? Az üzletben kérek két kiló combot meg két kiló farhátat. A comb és a többi értékes holmi eltűnik a táskában, a farhátat és a többi apróságot kifizetem.

A múltkor lebuktam, hat napot bent voltam a fogdán. Most másik üzletbe járok. Szóval így. Nem kellene dicsekedni vele, de mindennap főzök magamra.

Búcsúzunk, megköszönöm Solymosi Istvánnak, hogy a rendhagyó találkozó kapcsán eszébe jutottam. A végén azt kérdezem tőle, neki szolgáltak-e valami újdonsággal a beszélgetések.

– Egy apró részlet megint a helyére került – mondja. – Tökszi a kihallgatása során ötpercenként kérdezgette, hány óra van. Senki nem értette, miért fontos ez, mikor már őrizetbe vették. Most értettem meg, hogy arra várt, a menekülő Pöndic felszállhasson a pesti vonatra, mielőtt megmondja a társa nevét.