Ecetfa

Egyre több helyen látni Krúdy egyik kedvenc „díszfáját”.

Egyre több helyütt, árokparton, erdőszélen, töltések mellett látni Krúdy egyik kedvenc „díszfáját”. Ahogy beljebb hatolunk Krúdy szerteágazó, történelmi országot, Kárpát-medencét s különösen a régi Tabánt átfogó szövegeibe, a sok és emlékezetes szépséget, erőt és nyugalmat árasztó fanem közt igen gyakran az ’ecetfát’ emlegeti. Tabánban például nem az öreg, nemes és különleges török szederfáról beszél, amely a hajdani vendéglőudvarokat színezte poétai víziókkal, inkább az ecetfát favorizálta. „Az udvaron ecetfák álltak, amelyek csodálatosan pirosodtak, midőn az ősz közelgett, és az elhagyott asztalokon pirosfejű kakas merengett” – írja a Szindbádban az ecetfák ’pirulásáról’. Másutt maga Szindbád/Krúdy olyan lakást keresett Budán, ahol „az ablak alatt néhány ecetfa fűszerezi a levegőt”.

Kétségtelen, hogy az ecetfa levelei (is) szépen színeződnek – lombjaiból ezoterikus pirosak jönnek elő ősszel. De a Krúdy-féle ecetfa esetében is egyre inkább azt gyanítom, hogy akár a közfelfogás, maga Krúdy is összekever két fafajt.

A bálványfát és az ecetfát. A közfelfogásban szereplő ecetfa valójában nem ecetfa (Rhus typhina), hanem bálványfa (Ailanthus altissimus). Az utóbbi dél- és kelet-ázsiai származású, átellenes, páratlanul szárnyas levelei nagyok, virága apró, poligám és ágtetőző, termése egymagú, kétoldalt zászlós. A sátoros bálványfa (Diószegiék nómenklatúrájában ’bálványos felleng’) talajban nem válogatós, gyorsan és magasra, akár húsz méterre is felnövő dísznövény. Viszont kevés árnyékot ad, mert levelei a terebélyes ágaknak inkább a csúcsaira szorulnak, virágai bodzaillatúak. Egyébként meg irtani való, haszontalan, semmirevaló növény – úgy szaporodik, hogy kiirthatatlan.

Krúdy atyánk egy másik szövegében addig szalad imádatában, hogy egyik tabáni ecetfájáról azt írja, olyan öreg volt, hogy azt még Zsigmond király is láthatta! Ami igaz, igaz: Tabán, a hajdani izgalmas és különös budai városrész Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején születik; a török elől menekülve délszerb rácok alapítják, amikor Zsigmond befogadja őket; bár a budai németség nem látja őket szívesen – a déli budai várfalak tövében telepednek meg. Viszont XV. századi ecetfát emlegetni botanikai tévedés, az ecetfát, azon túl, hogy invalid növény, inváziós özönfa, gyomfa, Kínából Európába csak 1751-ben hozták be – ezért az ecetfa a jó Luxemburgi Zsigmond magyar királyt és német-római császárt aligha köszönthette illatozó leveleivel.

Még az is fölmerült bennem, hogy nem a bálványfát, hanem a valódi ecetfát (Rhus typiana), másképpen torzsás ecetfát vagy ecetszömörcét emlegeti Krúdy.

De ez is alig hihető: ez a valódi ecetfa laza ágszerkezetű bokor vagy kisebb fácska, talán csak két-három méter magasra nő; szárnyasan szeldelt levelei ősszel bordó-pirosra színeződnek. Fehér virágai nyáron nyílnak, melyből később végálló bugákban bordó, torzsás termések fejlődnek, amelyek egyaránt a növény mint szoliterfa és a kert díszévé válnak. Amerikából származik, tehát ezt sem láthatta jó Zsigmond királyunk, bár a növények nagy tisztelője lévén szorgalmasan telepített. Az első volt, aki a tatárdúlások után gyönyörű várkertet építtetett Budán, amely várkertet Mátyás később tökéletesít.

De ezt sem ellenőrizhetjük, mert Krúdy is elhagyta Tabánt, és 1922-ben már Óbudán érezte jól magát. Aztán Tabánt (régi szerb nyelvben hegyalját, váralját jelent) „kiemelték” a sarkaiból utcástul, gyerekestül, kutyástul, verandástul – új „Pompejjé és Herculánumá” lett. Azzal a csekély különbséggel, írják a lapok, hogy Tabán esetében a pusztító „isteni” pompeji lávafolyamot közönséges „börziánerek és építési nagyvállalkozók” helyettesítik. Tabánnal a sokat emlegetett tabáni szellem is oda, amely oly sok emlékezetes pillanatot produkált művészetben és társas életben egyaránt; bár magából a tabáni „fellengző impressziókból” saját működtetői, a derék svábok szinte nem éreztek semmit.

Krúdy szerint Cholnoky Lászlót, a különös, tragikus sorsú magyar írót meg egyenesen a tabáni szellemek ítélték halálra. Persze azóta is úgy emlékszünk a régi Tabánra, mint a természettel példásan együttműködő városrészre, a jó budai borokra pláne, hisz legalább 300 évig szolgálták a szomjazókat, különösen szüret után, az édes-tüzes gellérthegyi, naphegyi, sashegyi „heurigerek”, újborok forrása idején.

Hetyei udvaromon 35 éve a legkevésbé sem friss harmóniákat mutató ’ecetfával’ kezdtem meg a küzdelmet. Ugyanis romos öreg házam udvarának végén egyetlen nagy méretű fa állott. Ecetfa (bálványfa). Nagy szívfájdalmamra sehol igényesebb öreg példány, egyetlen kivénhedt dió-, de még szilvafa sem. A kerítés tövében és az udvari törmelékek közt viszont katonás rendben bújtak elő az anyafa tovarepülő terméseiből szívósan kikelt fiatal ecetfák. Akkor tudatosult igazán bennem, miféle „invazív fajjal” állok szemben – évekig kínlódtam, mert minden apró résbe behatoltak a hosszú kőfalak tövében, és végtére is azt kell mondanom, egészen más a merengő poézis, és egészen más a racionális otthonteremtő gazda világképe. Ezért aztán a nagy méretű anyafát kivágtam, utódait módszeresen kikapáltam, míg végre az egész pereputtyot kigyomláltam a kertből és udvarból.

Évekig tartó „hosszú projekt” volt – azóta árgus szemmel figyelem és egyre fokozódó rosszkedvvel észlelem a bálványfa páratlan hazai terjedését. Mindig, mindenhol – különösen a vasúti töltések mellett. Az egyébként csodás, olykor zord, de fenséges, sokszor szinte bájos tájképi alakzatokat is fölmutató Bakonyban, a Fehérvár–Veszprém közti szakaszon a vaspálya mellett hihetetlenül előretört bálványfasorokat látni. Már-már nyomakodva, társulásokat alkotva, még az akác közé is beférkőzve, különösen az elhagyott telkeken. Talán legdurvább összképe Várpalotán látható, a vasútállomás mögötti tágas, elhagyott telken – holott éppen Várpalota vasúti indóháza gyönyörűen virágos, rózsával és szőlővel gondosan befuttatott támrendszerével a legszebb és leggondosabban ápolt, vidító hangulatot árasztó állomás az egész országban.

S ha már Krúdy és az ’ecetfa’ – Magyar Elek emlékezetes kis könyve, a Pesti históriák (1920) után Ínyesmester néven is emlékezik az ecetfás, gesztenyefás tabáni kiskocsmák világáról.

A „jobb” és célirányosan belőtt helyekről, ahová, írja 1930-ban, még a kúriai és táblabíró uraimék a friss és „fölülmúlhatatlan libapecsenye kedvéért” járogattak. Nevezetesen Frau Godl kis udvarába. Ahol „öreg ecetfa körül hordókba ültetett, rózsaszínűt virágzó oleánderek képviselték a kertet”. De bizony rég oda e poétikus kiskertek világa a régi házakkal együtt, ahová gondos kezek kidugják a saját termésű mustot és „heurigert” jelentő borókabokrétát vagy gyaluforgácsot. A rác ürmösről, a frissen sült csájáról (rác húsos rétesféle) már nem beszélve; mind a legendák birodalmába költöztek.

Ami viszont e poétikus kis házak, beszélő udvarok és a rác ürmös helyén megmaradt: az ecetfa. Kedvencünket, az árnyas szederfát (Morus nigra) is elnyomva – amelyből már akkoriban is keveset plántáltak. A Mezei szorgalom ajánlójegyzékébe viszont csak a szederfát vegyük fel – az ecetfának mondott özönnövényt felejtsük el!