Ecetfa

Egyre több helyen látni Krúdy egyik kedvenc „díszfáját”.

Még az is fölmerült bennem, hogy nem a bálványfát, hanem a valódi ecetfát (Rhus typiana), másképpen torzsás ecetfát vagy ecetszömörcét emlegeti Krúdy.

De ez is alig hihető: ez a valódi ecetfa laza ágszerkezetű bokor vagy kisebb fácska, talán csak két-három méter magasra nő; szárnyasan szeldelt levelei ősszel bordó-pirosra színeződnek. Fehér virágai nyáron nyílnak, melyből később végálló bugákban bordó, torzsás termések fejlődnek, amelyek egyaránt a növény mint szoliterfa és a kert díszévé válnak. Amerikából származik, tehát ezt sem láthatta jó Zsigmond királyunk, bár a növények nagy tisztelője lévén szorgalmasan telepített. Az első volt, aki a tatárdúlások után gyönyörű várkertet építtetett Budán, amely várkertet Mátyás később tökéletesít.

De ezt sem ellenőrizhetjük, mert Krúdy is elhagyta Tabánt, és 1922-ben már Óbudán érezte jól magát. Aztán Tabánt (régi szerb nyelvben hegyalját, váralját jelent) „kiemelték” a sarkaiból utcástul, gyerekestül, kutyástul, verandástul – új „Pompejjé és Herculánumá” lett. Azzal a csekély különbséggel, írják a lapok, hogy Tabán esetében a pusztító „isteni” pompeji lávafolyamot közönséges „börziánerek és építési nagyvállalkozók” helyettesítik. Tabánnal a sokat emlegetett tabáni szellem is oda, amely oly sok emlékezetes pillanatot produkált művészetben és társas életben egyaránt; bár magából a tabáni „fellengző impressziókból” saját működtetői, a derék svábok szinte nem éreztek semmit.

Krúdy szerint Cholnoky Lászlót, a különös, tragikus sorsú magyar írót meg egyenesen a tabáni szellemek ítélték halálra. Persze azóta is úgy emlékszünk a régi Tabánra, mint a természettel példásan együttműködő városrészre, a jó budai borokra pláne, hisz legalább 300 évig szolgálták a szomjazókat, különösen szüret után, az édes-tüzes gellérthegyi, naphegyi, sashegyi „heurigerek”, újborok forrása idején.

Hetyei udvaromon 35 éve a legkevésbé sem friss harmóniákat mutató ’ecetfával’ kezdtem meg a küzdelmet. Ugyanis romos öreg házam udvarának végén egyetlen nagy méretű fa állott. Ecetfa (bálványfa). Nagy szívfájdalmamra sehol igényesebb öreg példány, egyetlen kivénhedt dió-, de még szilvafa sem. A kerítés tövében és az udvari törmelékek közt viszont katonás rendben bújtak elő az anyafa tovarepülő terméseiből szívósan kikelt fiatal ecetfák. Akkor tudatosult igazán bennem, miféle „invazív fajjal” állok szemben – évekig kínlódtam, mert minden apró résbe behatoltak a hosszú kőfalak tövében, és végtére is azt kell mondanom, egészen más a merengő poézis, és egészen más a racionális otthonteremtő gazda világképe. Ezért aztán a nagy méretű anyafát kivágtam, utódait módszeresen kikapáltam, míg végre az egész pereputtyot kigyomláltam a kertből és udvarból.

Évekig tartó „hosszú projekt” volt – azóta árgus szemmel figyelem és egyre fokozódó rosszkedvvel észlelem a bálványfa páratlan hazai terjedését. Mindig, mindenhol – különösen a vasúti töltések mellett. Az egyébként csodás, olykor zord, de fenséges, sokszor szinte bájos tájképi alakzatokat is fölmutató Bakonyban, a Fehérvár–Veszprém közti szakaszon a vaspálya mellett hihetetlenül előretört bálványfasorokat látni. Már-már nyomakodva, társulásokat alkotva, még az akác közé is beférkőzve, különösen az elhagyott telkeken. Talán legdurvább összképe Várpalotán látható, a vasútállomás mögötti tágas, elhagyott telken – holott éppen Várpalota vasúti indóháza gyönyörűen virágos, rózsával és szőlővel gondosan befuttatott támrendszerével a legszebb és leggondosabban ápolt, vidító hangulatot árasztó állomás az egész országban.

S ha már Krúdy és az ’ecetfa’ – Magyar Elek emlékezetes kis könyve, a Pesti históriák (1920) után Ínyesmester néven is emlékezik az ecetfás, gesztenyefás tabáni kiskocsmák világáról.

A „jobb” és célirányosan belőtt helyekről, ahová, írja 1930-ban, még a kúriai és táblabíró uraimék a friss és „fölülmúlhatatlan libapecsenye kedvéért” járogattak. Nevezetesen Frau Godl kis udvarába. Ahol „öreg ecetfa körül hordókba ültetett, rózsaszínűt virágzó oleánderek képviselték a kertet”. De bizony rég oda e poétikus kiskertek világa a régi házakkal együtt, ahová gondos kezek kidugják a saját termésű mustot és „heurigert” jelentő borókabokrétát vagy gyaluforgácsot. A rác ürmösről, a frissen sült csájáról (rác húsos rétesféle) már nem beszélve; mind a legendák birodalmába költöztek.

Ami viszont e poétikus kis házak, beszélő udvarok és a rác ürmös helyén megmaradt: az ecetfa. Kedvencünket, az árnyas szederfát (Morus nigra) is elnyomva – amelyből már akkoriban is keveset plántáltak. A Mezei szorgalom ajánlójegyzékébe viszont csak a szederfát vegyük fel – az ecetfának mondott özönnövényt felejtsük el!