Bedobozolt történelem

A Fortepan egykor a váci Kodak-gyár népszerű és olcsó amatőr negatívját jelölte, ma már a legnagyobb online fotóarchívum neve. A magyar XX. századot örökíti meg – bárki számára elérhető módon az interneten, ráadásul ingyen. Az archívumot 2010-ben hozta létre Tamási Miklós másodmagával, mindössze ötezer fotóval. Ma majdnem 120 ezer felvételt lehet böngészni. Az adományozó nevének feltüntetésével a képeket bárki felhasználhatja.

Vörös csillag leszerelése, 1990 Fotó: Fortepan/Szigetváry Zsolt

– A negatívban az a jó, hogy nem látjuk az arcot. A jelenetet igen, hogy fekszik valaki a konyhakövön, és ki van nyitva a sütő, de a tekintetét nem. A kidolgozott képek sokkal megterhelőbbek, az öngyilkosságban pedig a magány a legmegrázóbb, hogy látjuk a bácsit a tyúkólban a gerendára felakasztva. Az öngyilkosságok száma 1986-ig emelkedett csak, ez pedig magyarázható azzal, hogy ekkor vezették be a világútlevelet. Pozitív változások történtek, sokakon talán az segített, hogy végre látták, kiléphetnek ebből a rendszerből – fejtegeti Miklós.

Óvatos közlekedésre figyelmeztető autós mementó Lepsénynél, 1935
Fotó: Fortepan/Privát fotó- és filmarchívum/Höfler Tibor-gyűjtemény

Pornográf kép ugyan nem került az archívumba, de ízléses aktokat találhatunk, hiszen az erotikus felvételek is részei a magyar fotótörténetnek. Meztelen gyerek viszont egyáltalán nincs. Volt például egy sorozat a walesi kommunista párttitkártól, aki családjával együtt ellátogatott Kelet-Európába a hetvenes években. Programokat szerveztek nekik a baráti szocialista országokban, ő pedig elment egy óvodalátogatásra az NDK-ban, ahol Lipcse összes pártvezére felvonult. Készített néhány fotót a medencében pancsoló meztelen gyerekekről, a kép azonban rögtön kiverte a biztosítékot a felhasználóknál: „gyermekpornográfia” miatt nyomban le kellett venni.

Idős asszony és fényképező fiatalember tükörképe, 1988
Fotó: Fortepan

– Azt gondoljuk, hogy régen prűdek voltak az emberek, ma pedig szabadosság van, ám ilyen szempontból egyre szűkebb a világ. Ha elmegyek egy játszótérre, és elkezdek kattintgatni, azonnal számon fog kérni egy anyuka. Az utcai fotózás műfaja el fog tűnni. Senki sem fényképez a metrón, a gyerekek telefonjában már csak magukról és az ismerőseikről vannak képek. Nem szeretnénk megőrizni magunknak a padon ülő nénit, ez a fajta kíváncsiság eltűnt a fotósképzésből is. Beállított helyzetek végtelen sora köszön vissza a művészi portfóliókból, de még az esküvői képekről is – húzza alá Tamási Miklós, aki szerint a jelent feldolgozó szakembereknek sokkal több érdektelen, illetve torz és hazug felvételt kell majd átnyálazniuk.

Kecskemét cigányvárosa, 1930
Fotó: Fortepan/Jurányi Attila

Az instagramos világ térhódítása miatt a fotónak egyre kevesebb köze van a valósághoz. Egyre silányabbak a képek. A század elején az utazó fotós még kíváncsi volt a panziósra, a juhászra. A hatvanas-hetvenes évek diafilmjein már nincs élet, csak az Akropolisz és a tengerpart, ma pedig már épületeket is alig fotózunk. A szelfi beköszöntével pedig már csak magunkkal foglalkozunk. Az önmeghatározás számít, mindenki eredeti szeretne lenni, miközben ugyanazt csinálja.

A múlt mindig felértékelődik. Egy harmincas évekbeli vízivárosi fotó egészen más, mint egy hetvenes évekbeli, viszont a mai felhasználó személyes emlékezete már nem ér el a harmincas évekig. Azonosulni szeretnénk valamivel, ami felidéz egy emléket: mondjuk látunk egy képet egy kakukkos óráról, beugrik róla, hogy a nagymamának is ilyenje volt.

A teljes azonosuláshoz az kell, hogy a saját vagy a szüleink életét lássuk viszont. A nyolcvanas évek időszaka éppen ezért érdekel mostanában egyre több embert, hiszen aki ma ötvenéves, vissza tud nyúlni a fiatalságához, és újraéli saját élményeit.

– A recski munkatáborról vagy az Andrássy út 60.-ból egyetlen fotó sem maradt fenn, és valószínűleg nem is fog előkerülni. Ez a hiány magyarázható azzal, hogy a gépezet kontrollálni tudta, hogy készül-e egyáltalán dokumentáció. Ez racio­nális hiány, ezért nincs olyan érzésünk, hogy elkallódott valami. Ezzel szemben az állambiztonság az ötvenes évek második felétől tömegesen készített felvételeket a megfigyelésekről: minden dokumentáció, telefonos lehallgatás, fotó- vagy filmfelvétel idetartozott. A dokumentumok megőrzésével, feldolgozásával viszont senki sem törődött, egyetlen Super 8-as szalag sem maradt fenn. A rendszerváltás pillanatában az ügynöki jelentésekkel és listákkal, a besúgókkal foglalkoztak. Hatékony volt a megsemmisítés, a társadalmi kontroll pedig teljes mértékben hiányzott – húzza alá Tamási Miklós, aki a legdrámaibb hiánynak a holokauszt megörökítését gondolja.

Kassai osztálykép 1944-ből. Csillaggal jelölve a zsidó származású tanulók
Fotó: Fortepan/Schermann Ákos

A deportálás sok települést érintett, ráadásul köztéren történt minden. A holokausztfotók hiánya érthetetlen, hiszen lehetett volna fotózni.

– Társadalmi passzivitás, esetleg túlzott azonosulás a hatalommal? Fotót nem azoktól kell várni, akik az elszenvedői az eseményeknek, hanem akik az elkövetői vagy a szemtanúi voltak. Elkövetői oldalon semmi nem maradt fenn, pedig lehetséges, hogy fotóztak. Ötven gettó volt a történelmi Magyarország területén, ezek közül kettőről maradtak fenn képek, ezeken is csak a palánkot látjuk. A budapesti gettókról egyetlen képről sem tudunk, miközben aktívan fotóztak az emberek. A párkányi Duna-parton ’44 nyarán például a polgárság mosolyogva strandolt.

Tamási Miklós felidéz egy fotót, amelyen fiúosztály szerepel 1944 tavaszán Kassán. A kép tulajdonosa lila tussal jelölte meg a zsidó osztálytársait. Három héttel később már Auschwitzban volt a hét zsidó fiú. Senki sem került haza közülük.

A Fortepan ötletgazdája azért húzta meg a határt 1990-nél, mert ami utána történt, esztétikailag nem érdekli. Kapitalista ország lettünk, elindult a máig tartó vizuális környezetszennyezés, minden csiricsáré és igénytelen lett. Az, hogy a kétezres évek elejét, azaz a digitális fotózásra való átállást választotta a Fortepan idősávja végének, szubjektív döntés. Érdekes módon, ahogy felidézi a nyolcvanas évek második felét, az az élmény él benne, hogy nagyon sokan fotóztak, videóztak a rendszerváltást megelőző években, ehhez képest meglepően kevés kép jut el az archívumba, ahol a rendszerváltás politikatörténetét láthatnánk.

Vörös csillag leszerelése, 1990
Fotó: Fortepan/Szigetváry Zsolt

Ritkák a vidéki rendszerváltást vagy tüntetéseket megörökítő utcai felvételek, már-már kevesebb képük van róla, mint ötvenhatról, amely nem csupán jóval régebben történt, de megtorlás követte, amely miatt sokan megsemmisítették az anyagaikat. Vajon hol lehetnek akkor ezek a képek? Tamási Miklós tapasztalata szerint az emberek régi anyagokat sokkal kevésbé dobnak ki, mivel úgy gondolják, hogy azok értékesebbek. A nyolcvanas évek emlékei gyorsabban végzik a kukában, mint a dédpapa emlékei.

A Fortepan működését érte kritika amiatt, hogy ingyenessé tették a képek felhasználását.

– Ez részben filozófiai kérdés is: kié a fotó? Az a kép, amelyet felemelek az utcáról, vajon kié? Nem tudjuk. A kezemben van egy példány, de ugyanúgy lehet másoknál is, valahol pedig van egy negatívja, nem tudjuk, hol. A képen szerepelnek emberek is, akiknek lehet ilyen-olyan szerzői joguk, van szerzője is a képnek, az ő kilétét nem tudjuk megfejteni. A fotó bonyolult tulajdonjogi kérdés. Azt szoktam mondani, hogy azé, aki nézi – véli Tamási Miklós, aki nem kíván belenyúlni a műtárgypiaci világba, hiába érhet egy-egy André Kertész- vagy Robert Capa-felvétel jelentős összeget.

A Fortepan munkatársai információként tekintenek a fotókra, az a céljuk, hogy ez az információ szabadon elérhető és felhasználható legyen. A hivatásos fotósok életművével más a helyzet, az ő esetükben ugyanis jogos lenne, hogy a gyűjtemények fizessenek érte, és fel is dolgozzák azt. A realitás ezzel szemben sajnos az, hogy a művész vagy az örökös választhat: múzeumba adja az anyagot, ahol ugyan fizetnek érte, de nem dolgozzák fel, vagy odaadja a Fortepannak, amely ugyan fizetni nem tud, de legalább biztosan láthatóvá teszi. Egy idősödő fotósnak pedig sokkal fontosabb, hogy az utókor láthassa a képeit.

– A legjobb pillanata ennek a munkának az, amikor először kinyitom a dobozt. Én vagyok az első, aki látja, milyen történeteket rejt. Minden hagyaték más, és ugyan mikor foglalkoznék az életben halászattal? Eszembe sem jutna, így viszont belép az én életembe is kicsit az egykori tihanyi halbiológus lencséjén keresztül. Kaktusznemesítő, kubai bányász, Kínában olajat kereső család: annyiféle történet kerül a szemem elé, hogy kinyílik az egyébként nagyon egyneműnek tűnő huszadik század. Egészen más volt egy Tolna megyei református lelkész élete, mint egy Tátrában nyaraló budapesti családé. Egyre kíváncsibb vagyok erre a sokféle életre – mondja Tamási Miklós, miközben negatívokat tartalmazó pakkot emel le a polcról. Vajon mi lehet benne?