Főgonosz

Budapest az ír zene kelet-európai fővárosa – tartotta a vélekedés néhány éve. Október végén a Celtic Woman koncertje újabb rajongókat hozhat. De mi adja az ír zene világhírét, és miért szeretik a magyarok különösen?

A Lord of the Dance ír sztepptánccsoport Dangerous Games című előadása a Papp László Budapest Sportarénában, 2018 Fotó: MTI Fotó: Balogh Zoltán

– A dallamok pedig annyira beszédesek, hogy bárkit meg tudnak érinteni. Nem is kell érteni a nyelvet, a hallgatóságunk mégis úgy érzi, hogy másik világba csöppent, ami akár menekülés is lehet a mindennapok elől – magyarázza az ír hegedűművész, aki a Celtic Woman formáció vezetője. – Budapestet mindannyian kicsit a második otthonunknak érezzük.

Olyan gazdag az ország kultúrája, öröksége, kiváló a zenéje, amely – akárcsak Írországban – szinte a táncosoknak íródott – mondja Tara, aki már nagyon várja, hogy az európai koncertkörút keretében ismét Magyarországra látogasson. A Celtic Woman ugyanis október 25-én ad koncertet Budapesten.

A hazai ír szteppet tanító tánctanárok is egyetértenek abban, hogy hasonlók a hazai népzenei alapok és ritmusok, így a két zene hasonló dinamizmusa tagadhatatlan. Számos balett-táncos tér át az ír szteppre, és a néptáncosokhoz is közel áll az ír sztepp, például a magyar botos tánc bizonyos elemei (a botok átugrása) a tradicionális ír tánc egyik fajtájában is fellelhető.

A magyar néptánc nagyfokú ritmusérzéket és állóképességet követel, akárcsak az ír tánc. Ennek is köszönhető, hogy a magyarok tehetségesebbek az ír lépések elsajátításában, mint a környező országokból származó táncosok. Nem véletlen, hogy a legsikeresebb hazai show-táncos, Papp Zoltán a Táncművészeti Főiskola néptánc szakára járt. Huszonegy évesen látta először a Lord of the Dance-t, majd néhány év alatt bekerült a táncosok közé, és végül a főgonosz szerepéig jutott. A felvételijén a zsűri le volt nyűgözve a magyar néptánctól.

Szakértők szerint hiába hasonlít az ír és a magyar zene, mivel a magyarok alapvetően a hagyományokat akarják megőrizni, és keveset „fejlesztenek”, így nehéz népszerűsíteni a hazai népzenét. Ráadásul messze nem olyan népszerű Magyarországon a néptánc, mint az írek között az ír sztepp, ezért nem igazán valószínű, hogy a hazai népzene és -tánc olyan világhódító útra indulna, mint az ír kultúra.

Ugyanakkor, ahogy sikeres magyar táncosok táncolnak már több ír show-ban is, a hazai ír zenekarokat külföldre is hívják fellépni. A Firkin, a Paddy and the Rats vagy az Eclectica számos angolszász rajongót számlál, igaz, koncertjeik nem adják ugyanazt a nemzetközi és kultúrákon átívelő élményt, amely például a Celtic Woman névjegye.

Tara szerint a siker titka, hogy nemcsak a tradicionális zenét kombinálják a modernnel, illetve a klasszikus ír hangszereket a teljes szimfonikus kísérettel, hanem olyan ruhákat és színpadképet is teremtenek, ahol az énekesek és a táncosok energiája akaratlanul is megfogja a közönséget.

Ez persze többnyire pénzkérdés. Egy Celtic Woman-produkció hatalmas költségvetéssel dolgozik, az énekesek például kizárólag divattervezők készítette ruhákban állnak a közönség elé. Hasonló költségvetésről a hazai fellépők nem is álmodhatnak. Kiss Anna táncszakértő szerint alapvetően szomorú, hogy a szűkös költségkeret miatt a hazai fellépők megelégszenek „a kis pénz, kis foci” gondolattal, és nem is nagyon vágynak nemzetközi karrierre. Aki mégis, az inkább valamilyen nemzetközi, divatos stílust választ, és már nem a hazai kultúrát népszerűsíti.

A szakértők egyetértenek abban, hogy az írekben van annyi kurázsi, hogy bár elnyomott népként élték az életüket több száz évig, ez a kultúrájukon nem látszik. Büszkék a zenéjükre, táncukra, és büszkén adják elő azt bárhol a világon, akár az emigráció leszármazottai között, akár fellépőként egy teljesen más kultúrában.

Magyarországon viszont szinte lesajnáló pillantást kapnak a gyerekek, ha a szüleik néptáncra íratják őket, mondván, néhány év múlva úgyis más dallamokat és más mozgást tanulnak. Például ír táncot.