Kémtörténeteim

Amikor az ember eljut bizonyos korba, én már sajnos itt tartok, felgyülemlenek a tapasztalatai. A négy éve elhunyt Egon Bahr, a német biztonságpolitika atyja jó ismerősöm volt.

Amikor az ember eljut bizonyos korba, én már sajnos itt tartok, felgyülemlenek a tapasztalatai. A négy éve elhunyt Egon Bahr, a német biztonságpolitika atyja jó ismerősöm volt. Amikor először találkoztunk Hamburgban 1988-ban a békekutató intézetben, amelynek igazgatója volt, közölte, hogy minden „keletinek” ad 300 márkát. Én azt kértem, hogy inkább beszélgessen velem egy órát. Így kezdődött ismeretségünk. Azt mondta, hogy én voltam az első, aki nem kért pénzt. Tőle származik az egyik kedvenc mondásom: „A biztonság a múltban abszolút, a jelenben relatív, a jövőben kiszámíthatatlan.” Sajnos igaza volt. Az idő őt igazolta.

Vendégem volt Pesten a korábbi francia államfő, Mitterrand biztonságpolitikai főtanácsadója, Walter Schütze, aki néhány nappal a német egység előtt Kölnben, a Keleti Akadémián német felső vezetők előtt bejelentette, hogy Kohl nem konzultált eleget a francia államfővel, így nem lehet német egység, mivel az azt jelentené, hogy Franciaország nyugdíjas-nagyhatalom lenne a jövőben.

Pesten járt Buzek volt osztrák alkancellár is. Amikor ő tartott előadást a közgazdaságtudományi egyetemen, meghívtam a svájci és német katonai attasét is. Előre megállapodtunk, hogy felosztjuk Ausztriát. A németek kérték Linzig, mondták, hogy arra már úgyis többször jártak, de attól keletre már Ázsia jön, a svájciak „csak” Bregenzt kérték. Buzek előadása, mint mindig, kiváló volt. Ő volt az egyik legjobb előadó Európában. A végén közöltem vele, hogy holnap az egyesített német–svájci és magyar csapatok megszállják Ausztriát. Hol szeretne a jövőben élni? A válaszát soha nem felejtem el: égnek emelte a kezét, és azt mondta: „Bitte, bitte, Herr Professor, in der Schweiz.” („Kérem, kérem, professzor úr, Svájcban.”) Később gondoltam arra, ha ezt a viccet valamelyik másik szomszéd ország vezető politikusával csináltam volna meg, mekkora botrány kerekedett volna. Nyilvánvalóan úgy gondolták volna, hogy a trianoni határok revíziójáról álmodozom.

Másik „nagy élményem” 1988-ban ért. Meghívtak, hogy tartsak előadást a hamburgi dandárnak. Az előadás jól sikerült, és felkértek, hogy maradjak ott az egyhetes képzésen. Megtámadtuk papíron az akkori NDK-t tengeren és szárazföldön egyaránt. És meglátogattuk a világ egyik legszebb városát, Lübecket, ahol a csinos belügyi szenátornőről ugyanazt gondoltuk.

Amikor a dandárparancsnokkal már jó volt a viszonyom, megkérdeztem tőle, hány harckocsija van. Pontos számot mondott, ez ott sohasem volt katonai titok. Erre megkérdeztem, viccnek szánva, ha a helyzet úgy alakulna, kölcsönadná-e ezeket Magyarországnak. Az ő válasza is emlékezetes maradt. Tudja, mondta, hogy viccelek, de amíg ő áll a dandár élén, a harckocsik nem fogják elhagyni Németországot.

Végigjártam háborús térségeket: Afganisztánt, Koreát, Krajnát. Szörnyű volt mind, de egy konfliktust igazán a helyszínen lehet megérteni. Amikor Afganisztánban a német parancsnokkal beszéltem, döbbenten tapasztaltam, hogy ugyan minden élelmiszer Németországból érkezik, de a helyi afgánok főzik a kávét és a teát. Kérdeztem, ha a táboron kívül az afgánok egyesével próbálják a németeket levadászni, akkor miért nem mérgezik meg itt bent a kávét vagy a teát. A válasz újra csak elgondolkodtató volt: mindaddig, amíg a törzsfőnök megkapja a havi pénzét, addig a táboron belül nincs merénylet. Mondtam, hogy remélem, nem lesz informatikai szakadék, mert annak következménye beláthatatlan lenne.

De térjünk rá a kémtörténetekre! Az ember megszokja, hogy bárhol van is a világon, provokálják: pénzzel, nővel, egyébbel. Évente jártam Kínában. A kormányszálláson, ahol elhelyeztek, nyilvánvaló volt, hogy mindenütt van lehallgató készülék. Első este megkérdezték tőlem, milyen nőt kérek. Mondtam, hogy köszönöm, nem kérek. A kérdés másnap megismétlődött. Harmadik nap megkérdezték, kérek-e kisfiút. Ettől kezdve vittem a nejemet. Az egyik szállodában masszázst kértünk, és én levetkőztem alsónadrágra, ahogy nálunk szokás. Megjelent a hölgy, rám nézett, és elkezdett sikítozni. Én végignéztem magamon, fogalmam sem volt, mi a baja. Kiderült, hogy ott ruhában masszíroznak. Aztán rám ült egy szál lepelben, és a kezemet a combjára tette. Gondoltam, ha megmozdulok, meghalok, ha nem, akkor is. Néhány haverom közölte, hogy ezt elmeséli a feleségemnek. Mondtam, hogy nyugodtan, a nejemet fél méterrel arrébb masszírozzák.

Sanghajban a brit miniszterelnök kabinetfőnöke bement egy kuplerájba. Mire kijött, megszerezték a telefonján lévő összes adatot. Csodálkozott. Én nem értettem, hogy min.

A hetvenes években három országos vetélkedőn indultam el. Az 1973-as berlini VIT-vetélkedőn, amikor is országos első lettem, az utolsó fordulóban táncolnom kellett egy táncosnővel, aki – miután látta, hogy abszolút tehetségtelen vagyok – élő adásban ott hagyott, és egy ország rajtam röhögött. Senki nem azt mondta, hogy értelmes vagyok, hanem mindenki közölte, hogy nem tudok táncolni.

A zsűriben az akkori népi együttes vezetője, Rábai Miklós a bajuszát harapdálta, hogy ne kezdjen el hangosan nevetni. Másnap este elkapott egy rendőr, rám nézett, és azt mondta: édesanyám akkorát röhögött magán, hogy elmehet.

A következő VIT-vetélkedőt is megnyertem. 1978, Havanna: itt esett meg, hogy a nagyeszű éjjeliőrök megvárták, amíg valaki a csodálatos tengerparti homokban elkezd valamelyik kubai lánnyal csókolózni. Fidel Castro, Kuba akkori vezetője a VIT előtt kiadta bölcs jelszavát, hogy a kubai nők már nem örömlányok. Az őrök esténként megvárták, amíg a párok csókolózni kezdenek, az arcukba világítottak, és megkérdezték, hogy amerikai kémek-e. A nemleges válasz után az őrök leültek melléjük, és mondták, hogy folytassák.

Valódi kémélményem Németországban volt. Az Ost-West-Kollegban tartottam előadást Kölnben a rendszerváltozás környékén. Ott az volt a szokás, hogy két előadó beszélt egy-egy órát, utána a résztvevők, az én esetemben külügy, védelmi minisztérium, szolgálatok stb. tettek fel kérdéseket. A másik előadó Vogel úr volt, az egyik legismertebb német külpolitikai intézmény, a Német Keleti Intézet igazgatója. Ő rögtön azzal kezdte az előadását 1988–89-ben, hogy mi valamennyien, akik keletről jöttünk, kémek vagyunk. Amikor rám került a sor, azt válaszoltam, ha most azt mondom, hogy én nem vagyok kém, úgysem hiszi el. Én arról nem tehetek, hogy mi itt többet tudunk kémkedni, mint ők nálunk. Rám nézett, és azt mondta, hogy az előadás után menjek el vele a pár száz méterre lévő intézetébe. Kocsival jött, és én megnyugodtam, hogy ő is osztja Churchill véleményét, hogy semmi sport. Barátok lettünk, és én lehettem az első magyar, aki önálló könyvet írhatott az intézetnek a biztonságpolitikáról németül.

Amikor Hamburgban, az ottani vezérkari akadémián tanultam, meglepett a képzés világszínvonala, de az is, hogy ellátogatva a volt NDK-s fővárosba, Kelet-Berlinbe, mennyire gyűlölték a nyugatiakat, mit jelentett az Ossi–Wessi-ellentét, és hogy Berlin főútján a prostituáltak a korábbi szovjet tisztfeleségek voltak. A világ nagyot változott. A köznyelvben megjelentek a volt NDK-val szembeni viccek a lusta keletiekről. Évtizedekkel a német egység után az árkok sekélyebbek lettek, de messze nincsenek betemetve.

A valóságban a hírszerzés és az elhárítás az élet része, és aki ilyen területen tevékenykedik, készüljön fel erre!