Nemzeti minimum

Egyre többször hallani, hogy a Bánk bánt nem fogadják be a középiskolások, a magyartanárok számára teherré vált annak tanítása, sőt egyesek ki is hagyják a magyaróráról.

A Bánk bán próbája a budapesti Nemzeti Színházban, 2017 Fotó: MTI/Soós Lajos

Blankó Miklós

irodavezető, Magyar Nyelvi Szolgálató Iroda

Sok kritika éri a középiskolai kötelező olvasmányok listáját. Ez az irodalomjegyzék igyekszik őrizni az iskolai hagyományokat és a „klasszikus” tanári gyakorlatot, de törekszik a megújulásra és a posztmodern irodalom reprezentálására is. Egyre többször hallani, hogy a Bánk bánt nem fogadják be a középiskolások, a magyartanárok számára teherré vált annak tanítása, sőt egyesek ki is hagyják a magyaróráról. Pedig mintegy százötven évig természetes volt, hogy a középiskolában helye van a Bánk bánnak. A közismert drámánk iskolai létjogosultságán nincs is jobb alkalom elgondolkodni, mint a mű befejezésének kétszázadik évfordulóján.

„Tizedik osztályos gimnazistaként a Bánk bán volt a kötelező olvasmány, ezért magamnál hordtam azon a napon is, amikor egy hirtelen rosszullét után kórházba kerültem. A műtétre való várakozás órái éveknek tűntek, így került elő az iskolatáskám mélyéről a Katona József-dráma. Éppen Gertrudis és Bánk párbaját olvastam, amikor szólítottak, hogy mennem kell. A műtőbe betolva az altatóorvos köszönt, és bemutatkozott: »Katona József vagyok, az Ön aneszteziológusa.« Egy könnycsepp csordult le az arcomon, ő talán azt hitte, a félelemé, pedig a meghatottságé volt. Talán emiatt az élmény miatt kötődöm annyira mélyen a Bánk bánhoz” – osztja meg Pécsi Bálint egyetemista megható történetét a Magyaróra című folyóirat olvasóival. Az ő sorait megismerve talán nincs is létjogosultsága annak a felvetésnek, hogy érdemes-e tanítani a Bánk bánt. A kérdés azonban csöppet sem ilyen egyszerű.

Kezdjük talán azzal, kell-e tanítani a Bánk bánt! Mondhatni, hogy e dráma a „nemzeti minimum” része lett, azaz több mint egy történeti esemény drámai megjelenítése: vallomás a magyarság érzéséről. Nem véletlen tehát, hogy a XIII. századi történetet XIX. századi jellemrajzokkal bemutató dráma csak születése után több évtizeddel lett sikeres – köszönthetően Erkel Ferenc emblematikus operájának (1861) –, az irodalmi kánon élvonalában van, és a legtöbbször színre állított hazai mű Magyarországon. No de akkor mi lehet a gond most? A tanárok egy részének a válasza az, hogy 1. a mű nyelvezete túl nehéz, 2. az üzenete távoli a mai befogadótól, 3. a gimnazista diákok nem érettek mélységének feltárásához.

Vegyük sorra ezeket az állításokat! 1. A Bánk bán nyelvezete valóban nem könnyű. Már a maga korában is nehéz olvasmánynak bizonyult, hiszen Katona szövege archaikus, még nem a nyelvújítás „új” nyelvén íródott. Az viszont nem igaz, hogy a Bánk bán az egyetlen mű a középiskolai olvasmányok listáján, amelynek szövege embert próbáló. Éppen azok a tanárok, akik ellenzik a Bánk bán tanítását, előszeretettel olvastatnak kortárs irodalmat, ami nagyon dicséretes dolog, de biztosak abban, hogy Esterházy Péter könnyebben befogadható, mint Katona? Vagy Tandori Dezső nyelvisége nem okoz fennakadást a befogadás során? A mai irodalomtanítás elsődleges célja – ahogyan sokszor megfogalmazzák a magyartanárok – az olvasóvá nevelés. És bizony ennek a nemes feladatnak része az is, hogy a nehezebb szöveggel való megküzdésre is rá kell vezetni a tanulókat. A nehezebben befogadható szövegekkel a rögös olvasási folyamat szépségét lehet megmutatni. Azt, hogy küzdelem árán ugyan, de miként bontható ki számukra a rejtett üzenet.

2. A mű értékvilága távolinak tűnhet elsőre a mai befogadótól – legyen az akár a XIII. századi királynégyilkosság, akár a XIX. század első felének hazafias gondolkodása. De akkor azt mondhatnánk, hogy csak a kortárs irodalmat érdemes tekinteni, hiszen Balassi, Zrínyi, Csokonai, Berzsenyi, Petőfi, Jókai, Arany, Vörösmarty gondolkodása mind távoli korunkétól, de valljuk be, Ady, Babits, Radnóti vagy József Attila sem éppen egy maihoz hasonló világról ír. Azért a kortárs irodalom fiatalokhoz szólásában sem lehetünk biztosak, hiszen az sokszor generációs, a mostani költők-írók saját gyermek- és fiatalkoruk tapasztalataira építik műveiket, ami sok esetben nem érinti a fiatalokat. És miért ne lehetne kiválasztani egy-egy műnek azon értelmezési lehetőségeit, amelyek a ma emberének vívódásaival, problémáival foglalkoznak? Ma senkit sem csalnak meg? Senkit sem árulnak el? Senki nem követ el bűnöket? Senki nem vívódik a családja és a hivatása között? Senki nem érzi magát elveszettnek nőként egy férfiközösségben? Ma nincsenek már idegenek, kultúrák és társadalmi csoportok közötti feszültségek? Mert királyok, királynék, bánok, hazánkban élő merániak valóban nincsenek, de ezek az élethelyzetek ugyanúgy velünk vannak, mint Bánk vagy éppen Katona korában. Az iskolában érdemes volna a dráma e rétegeire helyezni a hangsúlyt.

3. A középiskolások túl fiatalok a mű értelmezéséhez. Az irodalomtanítás egyik legnagyobb nehézsége, hogy a diákok még nem rendelkeznek azzal az érettséggel, amely az adott mű befogadásához és még inkább élményszerű megismeréséhez vezet. Azért van a magyartanár, hogy ezen átsegítse tanítványait. Ha a kötelező olvasmányok sorát ezen elgondolás szerint állítanánk össze, a jelenlegi tételek jelentős része lekerülhetne erről a listáról. De kiléphetünk az irodalomtanítás köréből: cseppet sem biztos, hogy a Pitagorasz-tétel vagy a gazdaságföldrajzi összefüggések megértésére a kamaszkor a legalkalmasabb. Az iskola az a hely, ahol mindezt meg lehet (és meg kell) tanítani-tanulni. A társadalom tagjainak többsége nem venné magától kezébe élete során a „nagy klasszikusokat”, ha az iskolai létből ez kimaradna. És ha mindent „kigyomlálnánk” a kötelező irodalmak sorából, mi értelme lenne heti három-négy-öt alkalommal magyarórára járnia a diáknak?

A Bánk bán próbája a budapesti Nemzeti Színházban, 2017
Fotó: MTI/Soós Lajos

A kultúraközvetítés elengedhetetlen része az irodalomórának, azon keresztül, illetve amellett fejleszthetők a különböző képességek-kompetenciák.

És akkor jön a nehéz kérdés: hogyan tanítható a Bánk bán? November elején jelent meg az Anyanyelvápolók Szövetségének kiadásában a Magyaróra című folyóirat, amelynek első száma a Bánk bán-búvárlatok címet kapta. Amikor ezt a folyóiratszámot összeállítottuk, a Bánk bán tanításának fontossága mellett tettük le a voksunkat. Mi is a hogyanra kerestük a választ. Tudtunk, hogy nem fogunk egyértelmű utat találni – a Bánk bánnal foglalkozó kutatók és a művet tanító tanárok segítségével sem. De sok ötletet, tanári gyakorlatot tudtunk bemutatni.

Van olyan tanár, aki projektmódszeren keresztül közelít a szóban forgó dráma felé: a diákok saját „fordítást”, jelmeztervet készíthetnek, de összeállíthatják Tiborc életrajzát, vagy csetre átvihetik Gertrudis és Bánk vitáját. Egy másik tanár, szintén az infokommunikációs eszközöket segítségül hívva, a történetet infografikán ábrázoltatja tanítványaival. Van, aki Endre király lelki világán keresztül dolgozza fel a szöveget. Többen használják az idén megjelent Nádasdy Ádám-féle „fordítást”, amely valóban csökkenti a különbséget napjaink és a keletkezés nyelve között. Más tanárok pedig a szintén ebben az évben másodszorra kiadott, Beke József által összeállított Bánk bán szótárt használják a tanórákon.

A tantárgyi integráció is megjelenik a Magyarórában felvázolt alternatívák között: az erkeli opera és a katonai dráma együttes tanítása remek összevonása az ének- és magyarórai tananyagnak, az operaadaptáció akár dramaturgiai, akár stilisztikai összevetése sem hiszem, hogy érdektelen lenne a mai fiatalok számára. Utat lehet nyitni a történelemóra felé is, amelyen érdekes megvizsgálni, hogyan is történhetett a királynégyilkosság 1213-ban, és vajon mi Katona szerzői szüleménye.

A múzeum- és színház-pedagógiai módszerekről sem szabad megfeledkezni, hiszen több kulturális intézmény kínál a témában foglalkozásokat, de magán a tanórán is el lehet játszatni bizonyos jeleneteket a diákokkal. Aki mindezt kipróbálta, de a tanulói még mindig nem akarják a Bánkot olvasni, az jogosan mondhatja, hogy nem tanítható ma már ez a mű.

A lehetőségek tárháza tehát elég széles a magyartanárok számára is. Csak akarni kell, és hinni abban, hogy van értelme tanítani – a Bánk bánt is. Mert ha Katona József kikerülne a Nemzeti alaptantervből, akkor ki lenne a következő? Berzsenyi, Csokonai, Vörösmarty vagy Jókai? Teljesen eltűnik a klasszikus magyar irodalom a középiskolai tankönyvekből?

Pedig nem lenne szabad megfosztani a fiatalokat olyan olvasásélményektől, mint amilyet a Bánk bán is ad(hat) – pusztán azért, mert a tanári kreativitás alábbhagyott, és a sok évtizedes módszertant nem képes valaki megújítani. Hiszen abban igazuk van a magyartanároknak, hogy ha ugyanúgy tanítják ezt az irodalmi alkotást, ahogyan húsz, harminc vagy netán negyven éve teszik, akkor sok örömöt nem fognak látni a tanítványaik arcán. Maradjon tehát a Bánk bán a jól megszokott helyén: az iskolában

– de kicsit másképp kellene leporolni, és felfedezni a diákokkal azt, hogy milyen szépség rejlik a kétszáz éves „porréteg” alatt. Bízzunk abban, hátha vannak még Pécsi Bálintok!