A halálbüntetések végrehajtójának elnevezése nem mindig ugyanaz volt. A debreceni levéltár okmányai között a perdo, henger nevet találjuk. De legszokásosabb volt a bakó és a hóhér elnevezés. Ezek közt azt a különbséget tették a régiek, hogy a bakó csak azokat a halálbüntetéseket hajtotta végre, a melyekben nem kellett közvetlenül érintkeznie a halálra ítélt testével (pl. lefejezés), míg minden más dolgot a hóhér végzett. […] Hogy a hóhérság szomorú mesterség, azt megmagyarázza a foglalkozás: erőszakkal kioltani embertársainak életét.
A régi időben a hóhér nem tekintetett egyenlő jogúnak más emberrel, városi polgári jogot nem kaphatott, ruhájuk megkülönböztette őket más emberektől, gyermekeiket is becsteleneknek tartották, nem volt nekik szabad házsorjában lakni, hanem csak kívül a város szélén s e célból külön építettek részükre lakóházat, tehát ki voltak rekesztve az emberi társadalomból. Külön társadalmi osztályt képeztek, csak egymás közt házasodhattak. Hazánkban a korábbi hóhér Kozarek is hóhércsaládból származott, amennyiben atyjának testvérbátyja brünni hóhér volt.
Egy időben a hóhérmesterség apáról fiúra szállott, később rendesen a segédek léptek elő. Jól emlékszem, hogy midőn Kozarek a nyolcvanas években Nagyváradon egy kivégzés teljesítése végett megjelent és az Apolló szállodában megszállott, az ott lévő összes szállóvendégek azonnal kiköltöztek, mert nem akartak csak egyetlen éjszakát is egy fedél alatt tölteni a hóhérral. Ennek a közmondásnak is: „magában eszik, mint a hóhér”, meg van az alapja. A régebbi világban a hóhérnak nem volt szabad együtt, vagy egy helyen étkezni másokkal, sőt nem volt szabad ételhez, italhoz sajátkezűleg hozzányúlni, mert a mihez hozzá nyúlt, az már azután senkinek se kellett.
Hát igazán nagy elfogultság kellett hozzá, hogy így bánjanak a hóhérokkal, holott a hóhérok közszolgálatban állottak és bizonyos képesítést elvártak tőlük. Már régen megkívánták, hogy írni-olvasni tudjanak és a kivégzéseknél gyakorlati jártassággal bírjanak. Minden hóhérnak két segédet kellett tartani.