Toronyiránt

Az egykori munkásszállóból, Veszprém „zűrös helyéből” már-már közönséges társasház lett, a társasházakra jellemző problémákkal. Lakói közül többen bántónak tartják a pokoli torony minősítést, inkább úgy szeretik használni, hogy a volt pokoli torony.

Régebben előfordult, hogy a pizzás fiút kirabolták, a postás a hatodik szintnél feljebb nem mert kézbesíteni Fotó: Kurucz Árpád

Az építmény közelében parkoló, ­lábánál földszintes üzlethelyiségek – matracdepó, munkaruházati bolt –, mögötte hidroglóbusz. Ebben a környezetben, a belvárostól alig két kilométerre, a Házgyári út elején magasodik a híres-hírhedt veszprémi tízemeletes toronyház, amely a kétezres évek közepétől kezdve jó tíz évig csak úgy szerepelt a helyi és országos hírekben, mint „a pokoli torony”, és amelyről egy 2009-ben publikált szociológiai tanulmány meglehetősen egyértelműen kimondta, nem más, mint a helyi gettó. Ötödik emeleti erkélyein még ki lehet betűzni a Restaurant feliratot, a felsőbb szinteken pedig egy-egy bútorbolt lassan fakuló, de még olvasható reklámja virít.

A Jelenlét jelei

A lassan ötvenéves épület első évtizede békés volt: a környéket akkoriban uraló ipari zóna egyik gyára, a Veszprémi Állami Építőipari Vállalat emelte a dolgozóinak 1976-ban, munkásszállóként, saját művelődési otthonnal, portaszolgálattal. Az anyavállalat a nyolcvanas évek második felére csődbe ment, így a toronyházat a kilencvenes évek elején privatizálták. Az új tulajdonosok úgy döntöttek, hogy a 17 négyzetméteres szobákat önálló lakásokként értékesítik, ezért csupán itt-ott törették át a válaszfalakat, néhány 34 és 51 négyzetméteres helyiséget kialakítva.

A későbbi gondok két fő okát az elemzők ezen időszak két elhibázott (költségkímélő?) lépésére vezetik vissza: a privatizációt nem előzte meg a lakások komfortosítása, sem a közműhálózat észszerűsítése. Így a vécék és a zuhanyzók – közös használatú helyiségekként – megmaradtak a folyosók végén. Mivel a víz-, gáz-, áramfogyasztást nem lehetett lakásonként mérni, a szolgáltatók a háznak számlázták ki az összesített fogyasztás költségét. Ettől függetlenül a Házgyári út 1. a lakások alacsony ára miatt sokak számára vonzó helynek bizonyult.

Első csoportjuk túlnyomórészt idős emberekből állt, akik itt képzelték el nyugdíjas éveiket, valamint azokból a fiatalokból, akik önálló életük megkezdéséhez választottak itt lakást. Néhányan állami gondozásból érkeztek, a támogatásból nem futotta többre. A beköltözők második csoportját azok a megbicsaklott életű, lecsúszott egzisztenciák alkották, akik túlnyomórészt Veszprém lakótelepeiről érkeztek, mert különféle okok – szenvedélybetegség, válás, kényszerárverezés – miatt elvesztették addigi lakásaikat. Hajléktalanok is akadtak köztük, nekik ez feljebb jutási lehetőség volt. A harmadik csoportba azokat a családokat lehet sorolni, akik a központi városrész 1999/2000-es rehabilitációja során költöztek ki ottani lakásaikból, s az önkormányzattól kapott kártalanítási összegből ennyire futotta.

Ebben az épített és személyi környezetben hamarosan kedvezőtlen, mi több, riasztó folyamatok indultak meg. A közös használatú mosdók és vécék rendszeresen eldugultak, majd használhatatlanná váltak. Így többen a felsőbb szintek folyosóin végezték el a dolgukat, a korabeli cikkek szerint a használaton kívüli tizedik emelet afféle nyilvános vécévé alakult, s a hatodik szint fölött a fekália nyomasztó bűze ülte meg a levegőt. Mind több rongálás, lopás történt, a földszintről többször eltűnt a fémtokos bejárati ajtó, 2003-ban pedig a lift motorja. Senki nem tett feljelentést. Felvonó hiányában nemcsak a mozgásukban korlátozottak rekedtek a négy fal között, de a többiek sem mindannyian vették a fáradságot, hogy a felsőbb szintekről leballagjanak a földszintre, inkább az ablakon zúdították ki a háztartási hulladékot vagy a nejlonzacskóba jól-rosszul becsomagolt ürüléket. A földből kinövő szeméthegyek aztán magukhoz vonzották a patká­nyokat…

A ház rendre tetemes közműtartozást halmozott fel, így a közös képviselő ki-kiújuló, kétfrontos harcra kényszerült: egyfelől a nem fizető lakókkal szemben kellett fellépnie, másfelől – a még­iscsak teljesítő, illetve kisebb hátralékban lévő családok védelmében – a szolgáltatók türelmére és megértésére apellálni.

A pénzükhöz nem jutó cégek többször is elzárták a főcsapot, beszüntetve a víz-, gáz- vagy áramszolgáltatást. A lakók ilyenkor házi megoldásokkal igyekeztek barátságosabbá tenni a lakásaikban uralkodó állapotokat: a gázszolgáltatás szüneteltetése idején például „megbütykölt”, nemegyszer lopott árammal táplált elektromos fűtőtesteket állítottak használatba, többször tüzet okozva. Az épület bizonyos részei az évek alatt életveszélyessé váltak – a második emeleten leszakadt az erkély, a hatodik emelet oldalfala apránként eltűnt. Éjszakánként hajléktalanok húzták meg magukat a bejárati ajtóval nem mindig védett épületben, mindennapossá váltak az agresszív megnyilvánulások, a lakók közti összeütközések. Ebben az időszakban aggatták a Házgyári út 1.-re a pokoli torony ragadványnevet.

Régebben előfordult, hogy a pizzás fiút kirabolták, a postás a hatodik szintnél feljebb nem mert kézbesíteni
Fotók: Kurucz Árpád

„A közbiztonság Chicagót idézi. Előfordult, hogy a pizzás fiút kirabolták, a postás a hatodik szintnél feljebb nem mert kézbesíteni, egy férfi forgótáras pisztolyával »szerelte le« az őt megregulázni akaró, baseballütős fiatalt, az pedig a legnagyobb tragédia, hogy […] egy férfit ötvenhárom késszúrással gyilkoltak meg a tornacipőjéért”, mutatta be a helyi állapotokat a veszprémi Hét Nap 2004-es cikke.

A változás 2009-ben következett be, amikor a Magyar Máltai Szeretetszolgálat (MMSZSZ) – a Jelenlét program keretében – beköltözött az épületbe, hogy megpróbáljon más irányt szabni a folyamatoknak.

Vizesblokk önerőből

– Kolléganőnk, Dallos Andrásné, Eszter besétált az előtérbe, mindenkinek köszönt és bemutatkozott, akit csak meglátott. Így tudtuk meg, hogy egyáltalán hány lakó van a házban – eleveníti fel a kezdeteket Szaller Péter, az MMSZSZ veszprémi szakmai koordinátora. Munkájuknak, a lakók közös erőfeszítésének – meg az alkalmanként megjelenő külső támogatóknak – köszönhetően azóta megújult a toronyház: eltüntették a hatodik emelet korábbi „folytonossági hiányait”, helyreállították az évek óta üzemen kívül lévő liftet, kicserélték a víz- és szennyvízvezetékeket, helyreállították az áramszolgáltatást és a fűtőrendszert. Az épületben található 120 lakás nagy része immár összkomfortos. A fűthetőséget tekintve az arány megközelítőleg 98 százalékos.

A bejárat közvetlen közelében portaszolgálat dolgozik, a hívők kápolnában imádkozhatnak, a korábbi hulladékhegy helyén 2014 óta játszótér várja a gyerekeket. Az épület mögött fóliasátor áll, melyben közfoglalkoztatásban dolgozó hajléktalanok zöldségeket, fűszernövényeket termesztenek. A szakmai koordinátor becslései szerint mindez több mint kétszázmillió forintba kerülhetett eddig, melyből csak a fűtéssel kapcsolatos kiadások megközelíthetik a százmillió forintot.

A szeretetszolgálat 2009-ben – uniós forrásból, konzorciumi együttműködésben a veszprémi önkormányzattal, a megyei kormányhivatallal, valamint az akkori Türr István Képző- és Kutatóintézettel – társadalmi integrációs programot valósított meg az épületben. A társulás figyelmet fordított a lakók esélyeinek javítására: a kisebbek képességeinek kibontakoztatására fejlesztőszoba, a nagyobbak képzésére tanoda nyújt lehetőséget. Mindez azonban keveset érne a helyi közösség megerősítése, talpra állítása nélkül.

– A Jelenlét program – amely a nyomortelepeken, cigánysorokon országszerte alkalmazott szociális program helyi viszonyokra alkalmazott különleges változata – a szakmaiságon túl elhivatottságot kíván, elsősorban a megértés és együttérzés készségét. Ha a terepen dolgozó munkatárs nem tekinti egyenrangú félnek az ittenieket, az a program formálissá válásához vezet – hangsúlyozza Szaller Péter.

Dallosné ajtaja az épületben töltött ideje alatt végig nyitva állt a lakók előtt, akik problémájukkal megkereshették, akár olyan aprósággal is, hogy nem sikerült letekerni egy befőttesüveg tetejét.

– Épp ebben áll a program lényege. Számunkra a jelenlét annyit tesz: jelen vagyunk a másik életében – teszi hozzá.

A közösségépítés egyik legfontosabb eszköze a Házgyári út 1.-ben az ünnepek közös megtartása volt, ez a gyakorlat – hagyománnyá válva – a mai napig tart. A több lakás összenyitásával kialakított közösségi tér tisztálkodási, főzési, mosási és ruhaszárítási lehetőséget is kínál. A helyi közösség jóval nyitottabb és érdeklődőbb, mint akár tíz évvel ezelőtt volt.

Látkép a magasból

Szarka Béla, a Jelenlét program vezetője annyit azért hozzátesz, hogy mindez nem jelenti, hogy ne lennének nézeteltérések. A program legnagyobb eredményének azt tartja, hogy az egykori „zűrös helyből” már-már közönséges társasház lett, a társasházakra jellemző problémákkal.

– A lakók közül többen és mi is bántónak tartjuk a pokoli torony minősítést. Inkább úgy szeretjük használni, hogy a volt pokoli torony – említi.

Jelenleg kétszáztízen laknak a házban, mind­össze harminckettő tizennyolc év alatti akad közöttük. A lakók ötven százaléka dolgozik, főleg az építőiparban vagy a fuvarozásban, esetleg vagyonőrként, takarítóként. Túlnyomó többségük a felnőttképzés során szerzett OKJ-s oklevelet. A fennmaradó ötven százalék fele alkalmi munkából él. Végül akadnak páran, akik a jelenleg futó két közfoglalkoztatási program (az egyik a hajléktalanokat segíti, a másik kiegészítő munkákat kínál) keretében jutnak bevételhez. A rezsire és a közös költségre vonatkozó fizetési hajlandóság lassan ugyan, de biztosan nő, jelenleg a ház lakóinak közel hetven százaléka együttműködő a kérdésben.

Bakonyi József a második emeleten él, immár ’94 óta. A tökéletes rendben tartott, tizenhét négyzetméteres lakásban kellemes meleg uralkodik, az asztallal szemközt álló tévén épp Jackie Chan valamelyik filmjének kockái peregnek. Érkezésünkkor egy hangszórót javított, szerkezetépítő a szakmája. A helyiség összkomfortos, a vizesblokkot saját kezűleg alakította ki, önerőből.

– Régebben kegyetlen dolgok folytak itt, elhihetik, kegyetlenek! – említi, de nem részletezi, mire gondol. – Most már sokkal jobb a helyzet. Nem is mennék el innen, talán egy nagyobb lakásba.

A harmadikon a Befogadás háza, rehabilitációs célú átmeneti szállás – hajléktalanszálló – működik. Az épületben 22 lakás szociális bérlakásként funkcionál. Bérlőik kijelölését, az ingatlanok kezelését jelenleg a Veszol Nonprofit Kft. végzi, mely az önkormányzat többségi tulajdonában van, és a máltaiakkal együttműködve alapították.

A hatvanhat esztendős Bárdos Mihály és felesége, Marika nyugdíjasok, három éve élnek itt, állításuk szerint „aránylag jól” érzik magukat. Nemigen járnak el otthonról, legfeljebb bevásárolni. Nagy bánatuk, hogy elvesztették a lakásukat.

– Aki elvette, jogtalanul járt el, átvert minket – mondja keserűen az asszony.

– Sajnos én is hibás vagyok benne, mert lehetővé tettem neki – toldja meg lemondóan a férje.

Bakonyi József szerint régebben „kegyetlen dolgok” mentek itt, de nem költözne el innen. A lakók ma már sértőnek találják a pokoli torony elnevezést

A következő állomás a közös konyha. Néhány idősebb hölgy beszélget halkan az asztalok mellett, de kisvártatva belép egy, a negyvenes éveinek közepén járó férfi, s lendületes léptekkel az erkélyre nyíló ajtók felé indul – az emeleten ugyanis sehol sem lehet dohányozni, csak odakint. Pataki­ ­Miklós – nikotinéhségét legyőzve – elmondja, hogy az édesanyja évekkel ezelőtt elhunyt, ám halála előtt „valaki másra íratta át” a lakást, vagyis kisemmizték az örökségéből, így került ide. Van munkája, kőművesként dolgozik, már amikor az időjárás engedi. Az ünnepeket a lányával töltötte, akinek három gyereke van, és van állása is: egy benzinkúton takarító, de „a hapsijának” van egy étterme, ott is jut neki tennivaló.

– Semmiképp sem mennék hozzá lakni. Csak akkor keres, ha baj van, én meg már nem tudom támogatni – legyint, majd ismét megcélozza az erkélyre vezető ajtót.

Mire kötelez a házirend?

– Ezen a szinten viszonylag egyszerű a dolgunk, hiszen intézményként vagyunk jelen. Megvan az emeletre kidolgozott, pontosan megfogalmazott házirend, és ha valamelyik lakó nem tartja be, erre való hivatkozással korlátozhatjuk a neki nyújtott szolgáltatásokat – mondja Szaller Péter. – A többi szint esetében nincs mindig ilyen lehetőségünk. A toronyház lakásainak többsége a szeretetszolgálat tulajdonában van, így érdekeltek vagyunk az épület, valamint a teljes lakóközösség jövőjére vonatkozó döntések meghozatalakor.

– Télen a közösségi tér melegedőként is szolgál a fűtéssel nem rendelkező otthonok lakóinak, nem korlátozzuk a használatát. Sokszor azt igyekszünk elérni, hogy a rendetlenkedőket a többi lakó bírja jobb belátásra – teszi hozzá Szarka Béla.

Eggyel feljebb, a negyedik emeleti fordulóban alkalmi graffitik tűnnek fel a falon. Az első készítői alighanem szerelmesek, míg a másodikéi – a felirat szerint – „Tesók”. Roth Andrea pedig magányos. Az ötvenöt éves asszony amiatt bánkódik, hogy jelenlegi társa, István – akivel együtt lakik a két korábbi lakás összenyitásával kialakított 34 négyzetméteren – külön költözött tőle.

A korábban komfort nélküli lakás mostanra csinos, s kellően kényelmes. A fűszertartó polcot, s a sót, paprikát, borsot tároló tégelyeket István készítette. A könyvszekrény tetején sorakozó trófeák Andrea fiának sportsikereiről tanúskodnak.

Az asszony elmeséli, hogy 2017-ben Istvánnal együtt csaknem egy évig volt Angliában – a párja sofőrként dolgozott, ő házimunkát végzett –, ám „szörnyű emberek” közé kerültek, akik bántalmazták őket, elvették a keresményüket, úgy kellett elszökniük előlük. Tíz napig vándoroltak, de ahhoz sem maradt elég pénzük, hogy repülőjegyet vásároljanak maguknak a hazafelé vezető útra. Így egy jótékonysági szervezet segítségével jutottak vissza Magyarországra…

A harmadik emeleti közös konyhában sorakozó, névre szóló szekrények kamraként szolgálnak

Egy 2009-es tanulmány abban látta a gettósodás egyik ismérvét, hogy az elköltözés lehetősége erősen korlátozott. Kísérőim szerint az elvándorlás nem jellemző, még a szándék sem mondható általánosnak. Az elmúlt hét évben az itt élők személyi köre nyolcvan százalékban ugyanaz. Volt ugyan, aki elköltözött, de később visszajött.

– Ha az itt élők jellemzően nem vándorolnak el, mi történne velük, ha a máltaiak vonulnának ki az épületből? – kérdezem.

– Dallosné épp tavaly ment nyugdíjba. Ez fontos változás a ház életében, a munkánkat újra kell gondolni – feleli Szaller Péter. – Az itt élők egyre több, saját élethelyzetükből adódó (rész)feladatot tudnak és hajlandóak elvégezni. Ma már leginkább csak a hivatali ügyintézéshez kérnek segítséget.

– Az egyik lakónk három közeli hozzátartozója börtönben van, de haláleset történt a családban, így szerette volna elérni, hogy a temetésre kiengedjék őket. Megfogalmaztuk hát a kérelmét, és elfaxoltuk a büntetés-végrehajtásnak – említ egy konkrét példát a közelmúltból Szarka Béla. De amit ennél lényegesebbnek tart, hogy vannak lakók, akik jelzik, ha visszalépést tapasztalnak a ház életében, és hajlandók tenni a pozitív fejleményekért. – A továbbiakban rájuk akarunk támaszkodni, s általuk hatni azokra, akik kevésbé együttműködők. A végső cél az, ha eljön az ideje, végleg kivonuljunk a ház életéből, vagyis teljes mértékben a maga lábára álljon a közösség.

Az elhangzottakat érdekes fénytörésbe helyezi a közjáték, amelynek távozás előtt, a portaszolgálat pultjának közelében lehettünk tanúi.

– Na, mi van? – érdeklődik harsány közvetlenséggel egy, a hátunk mögül felbukkanó roma fiatalember. – Eladják a teljes épületet? Mert ha igen, szóljanak, vennék vagy két lakást!

Majd felkacagva kisiet. A parkoló felé indul, ahol már várják a társai. Beül egy márkás, jókora fekete autóba, és elhajtanak.

Szarka Béla korábbi szavai jutnak eszembe:

A „pokoli” jelzőt meg az azt idéző állapotokat szerencsére elhagytuk. Hogy a mennyeieket elérjük, ahhoz még bőven van mit tenni.