A miniszterelnök magánya

Keresztény Magyarországot akartam, mondta halálos ágyán Antall József, Magyarország rendszerváltoztatás utáni első szabadon választott miniszterelnöke. Nehéz feladatot kapott, amelyet betegen is teljesített. Fiát, Antall Pétert kérdeztük arról, hogy élte meg a család a történelmi, de nehéz időket.

Antall József 1981-ben Pécsett egy családi kiránduláson feleségével és két fiával

– Mi volt ebben a váratlan, de mindenképpen sokkoló változásban a legnehezebb, és mi a legjobb?

– Gyakorlatilag megszűnt a privát szféránk. Édesanyám a kormány­alakítást követően még fél évig dolgozott, és furcsa volt, hogy délután hazajött a munkából, átöltözött es-tére, hogy magas rangú személyek tiszteletére rendezett díszvacsorákon vegyen részt. Egyébként apámat folyamatosan támogatta, helytállt.

A legjobb az volt, hogy személyesen is megismertem embereket, akiket mások csak a híradóban láttak, és olyan információkhoz jutottam, amelyeket a munkám során mind a mai napig használni tudok. Apám nemcsak kapcsolati tőkét, hanem olyan gondolkodást is hagyott rám, amit az egyetemen nem tanítanak. A legnehezebb pedig nekem, a fotósnak annak felismerése volt, hogy a magyar média összetétele miatt a szakmában már sok babérom nem teremhet. Ezt meg is mondták az újságíró-iskola fotóriporter szakán. Apám letette a miniszterelnöki esküt, másnap már úgy kezdődött a Reggeli krónika, hogy az eskütételen a parlamenti patkóban csak én fényképezhettem. Ebből egy szó sem volt igaz, mindenki, én is, az első emeletről fényképezett. A fotóskamara utóbb ezt korrekt módon cáfolta. Aztán voltak megkeresések, megszólaltak a szirénhangok. Én pedig huszonévesen hogyan is találhattam volna meg magamat abban a médiában, amelyben még egy-két évvel korábban a szerkesztőségi vitákat úgy döntötték el, hogy ki jelent magasabb helyre?! Ha a média átvilágítása tisztességesen történik meg, alig maradt volna vezető újságíró.

Antall József fiához írt „hivatalos” levele

– Édesapja betegen dolgozta végig miniszter­elnöksége idejének nagyobb részét. Milyen terhet rakott ez a családra? Hogyan tudtak neki segíteni?

– Időnként 1990 tavaszától bejött a szobánkba, és panaszolta, hogy érzékeny a bal hónalja. Mire mi azt tanácsoltuk, menjen el orvoshoz. De jöttek a választások, majd kormányt kellett alakítania, ezzel foglalkozni nem volt se türelme, se ideje. Ugyanabban az évben ősszel, amikor Bush elnök a Fehér Ház kertjében fogadta, a díszfogadás alatt már alig tudta leplezni a fájdalmát. Megműtötték, és mire az altatásból felébredt, a taxisblokádnak nevezett államellenes puccs fogadta, amelynek az volt a politikai célja, hogy koalíciós kormányzásra kényszerítsék. A műtétet követően behívott magához a kórházba, és azt mondta: halálos beteg vagyok, éljél tudatosabban. Ha kezelnek, van három évem, ha nem kezelnek, akkor három hónapom. Utána Pécsre utazva a vonaton azon gondolkodtam, mit is jelentenek ezek a mondatok. Az ember kiskorában azt hiszi, hogy a szülei mindig vele lesznek. Aztán egyszer csak szembe kell néznie azzal, hogy ez nem igaz. Ezért is sokkoltak engem ezek a mondatok. Apám a betegsége miatt két-három hónapnál hosszabbra nem mert tervezni. Azt is mondta fájdalmasan és cinikusan: ezzel szabad ember lettem. Tehát éppen emiatt nem kellett egyetlen elvtelen kompromisszumot sem megkötnie.

Antall József 1981-ben Pécsett egy családi kiránduláson feleségével és két fiával

– Milyennek ismerte meg a politikai életet? Megmaradtak-e az új barátok édesapja halála után is, mert addig bizonyosan túl sok is volt belőlük? Érték-e e tekintetben komoly csalódások?

– Miniszterelnöknek lenni roppant magányos műfaj, mert az országban végül is minden előbb-utóbb a miniszterelnöki asztalon köt ki. Apám döntésében és felelősségében is sokszor maradt magára. Sokan azt gondolják, hogy a miniszterelnök a magasban van, és nem jutnak el hozzá információk. Pedig éppen fordítva van, roppant mennyiségű információt kap, amelyek sok esetben ellentmondanak egymásnak is, és neki ebből kell meghozni a legjobb döntéseket. Sokszor a józan ítélőképesség a legfontosabb. Sok embert apám miniszterelnöksége alatt inkább ismerősnek, mint barátnak tekintettem. Akiket akkor a barátaimnak tudtam, azoknak a zöme máig megmaradt. Apám pedig fogná a fejét, ha látná ma, hogy néhány embere, köztük olyanok is, akikben megbízott, az elmúlt harminc évben merre mindenfelé mozogtak a politikai térfélen. Egyik kedvenc mondását idézném: „Nagy Isten”.

1991-ben, már miniszterelnökként otthon, családja körében fehér asztalnál

– Sok dolgot látott és hallott a család, olyan dolgokat, amelyek máig a rendszerváltoztatásnak csak elsuttogott titkai. Senki nem írja le, de sokan tudni vélik. Nem gondolt-e rá, hogy minderről megírja az emlékeit?

– Gondolkozom rajta, de még nem érkezett el az ideje.

– Adott-e bármiféle kései elégtételt, hogy sokan, akik életében édesapját a lehető legotrombább, legalpáribb módon és stílusban támadták, tíz év múlva a halott miniszterelnököt már mint Magyarország egyik korszakos politikusát dicsőítették?

– Egyszer a baloldal egyik ismert újságírójával beszélgettem, aki szembeállította apámat Orbán Viktorral. Azt mondtam neki: „Na igen, a halott indián a jó indián.” Mire azt kaptam tőle: „Péter, végtelenül aljas vagy.” Igaz, ez tőle hízelgésnek hangzott. Emlékszem még, ki mit írt és mit képviselt. Tudom, hogy akkor ki kiről mit gondolt, és azt is látom, hogy sok visszaemlékezésben ténybeli tévedések sokasága van. Nem véletlen, hogy nem szoktak meghívni az ilyenfajta megemlékezésekre.