Fogási napló

Az ipari halászflották évente csaknem ötszázmillió kilométert hajóznak, az ágazat összforgalma 362 milliárd dollár. A legnagyobb hatalom Kína, óriási hálóit kivetve több tízmillió üzemórát teljesít évente. Ezzel szemben a part menti családi vállalkozások tönkremennek, a dolgozók kiöregszenek.

Ősi technikával, tüzes bottal fogják a szardellákat Tajvan egyik tengeröblében. Felborított egyensúly Fotó: Reuters

Több ezer éves foglalkozás van bajban: kiöregednek az európai tengeri halászdinasztiák, a fiatalok nem követik őseik mesterségét. A zsákmány egyre kevesebb, a bevétel is kiszámíthatatlanabb. A legtöbb svéd, norvég és finn vízparti városban aggasztó a helyzet: az ifjúság a biztonságosabb jövőt választja. Elhagyják otthonukat, más szakma után néznek, ezáltal a kisebb vállalkozások tönkremennek. Finnországban a kis halászati cégek száma az utóbbi évtizedekben országszerte 1800-ról 400-ra csökkent – számol be az aggasztó helyzetről az Euronews hírügynökség. Az ország déli részén, Pellinkiben a helybéliek az oktatás felpezsdítésében látják a megoldást: a Mester és tanítványa program finanszírozását főleg az Európai Tengerügyi és Halászati Alap biztosítja, amely a szektor generációs megújulását támogatja. Eddig 15 tanoncból 12-en döntöttek úgy, hogy „vikingnek” állnak. Egy-egy növendék kitanítása mintegy hatezer euró. Pedig ez az egyetlen egész évben űzhető gazdasági tevékenység. Az oktatási program elősegíti a helyi közösség elöregedésének és a munkásszám csökkenésének lassítását, még ha visszafordítani nem is tudják a folyamatot.

Öt család

Az átlagéletkor hatvan év. Amennyiben nem csinálnak semmit, akkor öt-hat év múlva mindenki abbahagyja, kihal a szakma, pedig enélkül ez egy halott környék – vélekednek a Pellinkiben élő idős mesterek. A hírügynökség megszólaltatott egy, a mesterséget továbbvivő fiatalt, aki ráadásul lány. A 27 éves Marie Kellgren a képzési programban elméletet tanult, valamint nyolcszáz órányi tengeri gyakorlatot is szerzett, tudását ma már apja mellett gyarapítja. Férfiakat megszégyenítően naponta hajnalban kihajózik idősödő atyjával a tengerre, ellesni a fortélyokat. Mindeközben a belgiumi Ostende kikötőjében gyakorlati képzést tartanak, olyanoknak, akik korábban nem igazán láttak halászhálót. A tanulók zömmel nagyvárosokból érkeznek, mint Antwerpen vagy Brüsszel. Az ifjoncok 12 éves koruktól kezdve járnak nyolcórás halásztúrákra, és 16 éves korukra iskolai idejük felét a tengeren töltik, navigációt, valamint hajómérnöki alapismereteket tanulnak. Az 1980-as években még öt iskola képzett itt háromszáz tanulót, ma mindössze ez az egy, amelybe alig negyvenen járnak.

Hiába van most is Európa partjainál a nyílt vizeken több ezernyi halászbárka, a hatalmas ipari konszernek felborították az ágazat egyensúlyát. Napjainkban túl sok hajó cirkál túl kevés halért. Ez nemcsak Európa part menti vizeire, hanem a világtengerre is igaz. Néhány ultramilliárdos család uralja a halászati piacot, óriási kárt okozva a kisvállalkozóknak. Nem utolsósorban az élővilágnak: akár egymillió tengeri faj halhat ki a következő évtizedekben. Hírügynökségi beszámolók szerint csak Nagy-Britannia halászati kvótájának (azaz az évente engedélyezetten kifogható hal mennyiségének) a 29 százaléka öt família tulajdonában van, akik mind szerepelnek a The Sunday Times és a Forbes által közölt szupergazdagok listáján. Rajtuk kívül van egy holland multi is, amelyik egyetlen ipari halászhajót üzemeltet, ám azzal mindenkinél több halat gyűjt be.

A britek problémáját tetézi, hogy vissza akarják szerezni az ellenőrzést a tengeri halászatuk fölött. Ám a közös uniós tengeri politika értelmében a tagországok halászati cégei mérettől függetlenül bármelyik ország felségvizein kivethetik hálójukat. Miután az angolok nemrég léptek ki a közösségből – Brexit –, az ügyben nem született még döntés. Jelenleg hatszor több uniós országból érkezett halászhajó dolgozik Nagy-Britannia környékén, mint ahány angol tevékenykedik más közösségi állam területén. Ezáltal mások fölözik le a szigetország ­saját halállományát. A tét óriási: csupán az Egyesült Királyságban 1,7 milliárd eurós iparágról van szó. Ez ugyan az ottani gazdasági bővülésnek csupán az egy ezreléke, ennek ellenére cseppet sem elhanyagolandó.

Amennyiben a „tengeri harcok” tovább dúlnak, és a csatát Anglia nyeri az európai közösséggel szemben, a francia halászok már most bejelentették, hogy blokkolják a brit behozatalt. Ez a szigetországnak óriási veszteség lenne, hiszen csak az észak-franciaországi Boulogne-sur-Merben évente négyszázezer tonna halat dolgoznak fel, köztük óriási mennyiségű skót lazacot. Az unióval való viaskodás miatt Nagy-Britannia kiesne Euró­pa halellátásából, a közösség hajói pedig kisebb területre szorulnának. A viszály több éve tart, volt, hogy az ellenfelek lerombolták egymás hajóit.

Vérre menő verseny

A francia–brit harc a világ halászati viaskodásának kis szelete. Tengereinken, óceánjainkon egyre vérre menőbb verseny folyik a helyért és az erőforrásért. Mindennek az élővilág látja kárát. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) tanulmánya szerint 2030-ra a halászat és az akvakultúra (vízművelés) összesített teljesítménye 201 millió tonnára nő majd. Ez 18 százalékkal haladja meg a jelenlegi 171 millió tonna termelési szintet. A FAO-adatok szerint a legfontosabb halfajok csaknem hatvan százalékát halásszák biológiailag fenntartható és a maradékot nem fenntartható módon.

– A gigantikus méretű ipari halászflották, egyben halfeldolgozó üzemek akár száz kilométer hosszan hálókat feszítenek ki, lesüllyeszthető acélrudakkal szinte legyalulják a tengerfeneket, majd a válogatás nélküli zsákmányt felhúzzák a felszínre. Ez a túlhalászat, és emiatt a tengeri élőlények hetven-nyolcvan százaléka napjainkra veszélyeztetett lett – mondja Rodics Katalin, a Greenpeace agrárszakértője. Véleménye szerint a helyzet egyre aggasztóbb, a nagy ragadozók, például a cápák, ton- és kardhalak kilencven százalékát már kifogták a vizekből. A természetes egyensúly felborult, ugyanis ezek az állatok tartják fenn az egészséges táplálékláncban a többi fajt is.

Ősi technikával, tüzes bottal fogják a szardellákat Tajvan egyik tengeröblében. Felborított egyensúly
Fotó: Reuters

A probléma nem most, hanem a technika fejlődésével, évtizedekkel ezelőtt kezdődött, ám ennek hatását napjainkban látjuk. Ezek az ész nélkül vadászó tengeri konszernek a legmodernebb műholdas eszközökkel vannak felszerelve, nincs az az élőlény, amely ne esne áldozatul, legyen az hal vagy emlős, olykor korall. Minderre az unió az előző pénzügyi költségvetéséből egymilliárd eurós támogatást adott, amelynek döntő része az ipari konszerneknél kötött ki. A haszonélvezők főként az olaszok, franciák, spanyolok, illetve az akkor még tagállamként szereplő britek voltak. Ezeknek a flottáknak a kapacitása akkora, hogy akár háromszor annyi élőlényt kifoghatnának, mint amennyi hal most a rendelkezésre áll. Ám lassan nincs mit kihalászni! Az is döbbenetes, hogy a hajók felszínére hozott mennyiség hatvan százalékát elpusztulva visszadobják. Ennek az említett kvótarendszer az oka, ugyanis a szabály minden országra érvényes, hogy ki milyen halból mennyit hozhat partra, azaz a forgalmazó országba – mondja Rodics Katalin, aki mindezt példával is igazolja:

– Tegyük fel, hogy hétfőn gyengébb minőségű heringállomány akad a hálóba, de kedden már nagyobb és szebb a zsákmány. Ebben az esetben az előző napit, akár több millió darabot, megsemmisítik, majd döglötten – hiszen hűtik az állományt – visszadobják a vízbe. De ugyanígy végzi a több ezer éves korall is, vagy a tengeri teknős, netán a delfin, hiszen rengeteg állat akad fenn ezeken az óriási hálókon. Tehát nem a partok mentén dolgozó kisvállalkozásoknál látom a gondot, pedig ők vannak többen a halászatban, arányuk a nyolcvan százalékot is elérheti. Ennek ellenére ezek a kis cégek az uniós halászati kvótának csupán a húsz százalékát kapják. Szó szerint elhalásszák előlük a nagyvállalatok a megélhetést. Az Atlanti-óceánból származó tőkehal 93 százalékát ivarérett kora előtt kifogják. A szaporodás sem biztosított, az állomány fennmaradása súlyosan veszélyeztetett.

Törvényes csonkolás

A lazacot hiába tenyésztik a tengerben elkerített részen. Ahhoz, hogy egy kilogramm tiszta lazachúst nyerjünk, három-öt kiló egyéb halat kell táplálékként feláldozni. Az ilyen nyílt vízi területen a víz az etetésül szolgáló halmaradékok miatt soha nem látott mértékben szennyezett. Sőt egyes értékes halfajok, mint például a kék­úszójú tonhal állománycsökkenése olyan mértékű, hogy néhány éven belüli kihalás fenyegeti. Ez utóbbi helyzetéért a legnagyobb mértékben a japánokat hibáztatják, ugyanis itt van a legnagyobb keletje ennek a kihalás szélére került élőlénynek. A Mitsubishi konszern olyan óriási hűtőházat épített, ahol ezeket a halakat lefagyasztva tárolják, ha majd kipusztul az állomány, akkor „aranyáron” lehessen eladni luxustáplálékként.

A cápák sorsa is aggasztó, különösen az ázsiai térségben, ugyanis itt fogy a legjobban ez az önmagában íztelen, ám annál drágább uszonyleves-alapanyag. Miután kifogják, az úszóit levágják, majd visszaengedik a vízbe, az állat pedig elpusztul. Ma ez a csonkolás legális! A bálnavadászat helyzete sem rózsás. Különösen Norvégiában, ahol szintén óriási családi lobbi áll a háttérben. Az ország többek között a bálnazsákmány reményében sem uniós tagállam, ugyanis a közösség szabálya szerint tilos vadászni ezekre az emlősökre. Izland és Japán sem kivétel, a nemzetközi felháborodás folyamatos az illegális vadászat miatt. Sőt hosszú időn keresztül a japánok a brazíliai partoknál szaporodó ceteket vadászták le. Miután a nemzetközi, azaz közös vizekről van szó, egyik ország sem tilthatja meg a halászatot a parttól számított kétszáz kilométeren túl.

– Mindemellett az viszont kedvező, hogy számos agrárminiszter, különösen régiónk szakpolitikusai is felismerték annak a jelentőségét, hogy nem a tengeri ipari halászatot, hanem az országokon belüli halastavak létesítését, az édesvízi haltenyésztést kell támogatni. Így növelhető lenne a hazai halfogyasztás mennyisége. Ezek az ellenőrzötten tenyésztett élőlények tiszta vizekből származnak, ugyanis a tengerek szennyezettsége napjainkra elképesztő. Az édesvízi állatok egy részében is megtalálható az ómega–3 zsírsav. Ráadásul ha magyar halat veszünk, azzal a hazai vállalkozókat támogatjuk – hívja fel a figyelmet az agrárszakértő.

Amennyiben régiónként vizsgáljuk a tengeri halászattal kapcsolatos problémákat, egy nemzetközi kutatócsoport kimutatta, hogy az óceánok és tengerek térségének 55 százalékán folyik kereskedelmi halászat, azaz nagyobb területet aknáznak ki, mint amennyit mezőgazdasági célokra használnak a szárazföldön – derül ki a Science tudományos folyóiratban bemutatott statisztikából. A nagy halászhajóflották évente közel ötszázmillió kilométert tesznek meg az óceánokon, ez háromszor hosszabb útvonal, mint a Föld és Nap közötti távolság.

A kereskedelmi halászat 85 százalékát csupán öt ország, Kína, Spanyolország, Japán, Dél-Korea és Tajvan folytatja. Ezek közül a legnagyobb halászati hatalom Kína, több tízmillió üzemórát teljesít évente a tengereken. Napjainkban a világtenger 17 nagy halászati körzetéből 14 számít kritikusan túlhalászottnak.

Veszélyes vizeken

Világszerte mintegy hatvanmillió ember (14 százalékuk nő) dolgozik közvetlenül a halászati és az akvakultúra ágazatban, amely 362 milliárd dolláros iparág. A FAO szerint a globális haltermelés 171 millió tonna volt pár évvel ezelőtt, ez a mennyiség nagyjából stagnál. Tengeri halászatból származó fogás 79,3 millió tonna, édesvízből 11,6, akvakultúrából nyolcvanmillió tonna volt. Ebből az emberi fogyasztásra szánt mennyiség 151,2 millió tonna körül alakult.

A leginkább fenntarthatatlan módon kezelt halászati régió a Földközi-tenger és a Fekete-tenger (62,2 százalékkal túlhalászott halállományok), a Csendes-óceán délkeleti része (61,5 százalék) és az Atlanti-óceán délnyugati része (58,8 százalék).