Kosd zsákfalu Pest megyében, Vác mellett, a Naszály hegy tövében. Csodaszép helyen fekszik, hegyek és dombok ölelésében. Repceföldek sárgállnak, búzaföldek zöldellnek, a kiskertek gondozottak. Május elején már ki-kikacsintanak az emberek a házaikból, beszélgetnek, mi másról, mint a vírusról, az aszályról.
– A kosdiak megfontoltak, betartották az előírásokat, és másokkal is igyekeznek betartatni – mondja Lunczer Attila, aki a főzdébe való belépés után azonnal lefújja fertőtlenítőszerrel a kezünket. A hatvanas éveiben járó férfi meséli, hogy hétvégenként a polgárőrök minden Kosdra tartó autót megállítottak, és a turistákat visszafordították. Megértik, hogy a városiak ki akarnak szabadulni a házak szorításából, de Kosd a tömegturizmusra most nincs felkészülve.
A település területe az őskortól lakott. Első okleveles említése 1405-ből származik, amikor a váci püspök itt új vámhelyet létesített. A falu a török uralom idején az egyik legnépesebb törököknek adózó település volt. A hódítók kiűzése után újra a váci püspökök fennhatósága alá került a település. Az 1848-as szabadságharc alatt Damjanich az osztrákokkal, Görgey az orosz seregekkel hadakozott a Naszály lábánál. A falu határában működött az a kőszénbánya, ahol közel kilencven éve súlyos szerencsétlenség történt. 1931. szeptember 28-án nagy erővel árasztotta el a víz a vájatot, melynek következtében hat vájár meghalt. Hetedik társuk a menekülés során szerzett sérülésekben vesztette életét. A bányát bezárták, az áldozatok emlékét kopjafák őrzik.
A környéken egykor hatalmas szőlőültetvények voltak, a váci püspöknek innen szállították a misebort. Az ültetvények nagyrészt kipusztultak, helyükön ma barack-, szilva-, alma- és körtefa terem, de meggyfából is sok van. – Barackból minimális lesz az idei hozam, meggyből sem sok terem, mert a virágzás után nem sokkal jött az eső, nem kötött meg a termés – meséli az életvidám férfi, aki hat évvel ezelőtt úgy gondolta, belevág a pálinkafőzésbe.
Korábban a vendéglátásban dolgozott, úgy döntött, nyugdíjas éveit a gyümölcsök erjesztésének szenteli. A gyümölcsösökkel körbevett községben élő Lunczer Attila nem volt rest, idős fejjel beiratkozott a Corvinus Egyetem pálinkamester szakára. Addig azt hitte, konyít valamennyit ehhez a tudományhoz, de az egyetem eloszlatta ezzel kapcsolatos tévképzetét. Azt mondja, jellemző ránk, magyarokra, hogy mindenki ért a focihoz és a pálinkafőzéshez. Ő vendéglátósként hitte, ha húslevest tud főzni, akkor pálinkát is tud. Most már tud, de nem erre teszi fel három lánya és a fia életét. Ez az ágazat inkább hobbi, mint megélhetés. Illetve kiteljesedés, mert ahány nap, annyi alkotás születik a főzőüstökben.