Megfeszített Hungária

A Magyarország arról ad hírt, hogy „Megszüntetik Erdélyben a régi magyar vármegyéket”.

Sidló Ferenc Nyugat-szobra a budapesti Szabadság téren Fotó: Fortepan–Kelecsényi Kristóf

Sidló Ferenc Nyugat-szobra a budapesti Szabadság
téren

A Budapesti Hírlap közli 24-én: „A bécsi kommunista sajtó nemrég világgá kürtölte, hogy a Nagyváradon halálra ítélt Csécsi Nagy Imre huszárezredes fiai, hogy bosszút álljanak édesapjuk elítéléséért, a Margit körúti fogház előtt többedmagukkal megtámadtak egy Morár Teofil nevű budapesti román orvostanhallgatót, akit embertelenül megkínoztak, s végül holttestét a Dunába dobták. […] az egész hír szemenszedett koholmány, mert ez az orvostanhallgató ma is a legnagyobb nyugalomban él Budapesten”. Kiderül: „Száz népgyűlést akarnak rendezni az oláh politikusok Erdélyben és Oláhországban a magyarság ellen. Az első ilyen nagyarányú népgyűlést Bukarestben tartották a múlt vasárnap […] Francu Amos, az első erdélyi romántanács volt elnöke […] a következőket mondta: […] A mostani meg az eddig elszenvedett bántalmakkal szemben túszul kell venni a területünkön élő magyar püspököket, mágnásokat és úriembereket.

Ivanitescu, az oláh képviselőház alelnöke arra kérte a tömeget, ne tűrje a magyarok inzultusát és fegyverrel szerezzen érvényt annak, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig minden a románoké legyen.”

Az Ujság 27-én arról tudósít: „A prágai egyetem cseh diáksága két héttel ezelőtt memorandumot intézett a közoktatásügyi miniszterhez, amelyben követelte, hogy távolítsák el a prágai egyetemről a magyar hallgatókat […] a diákok tegnap népes gyűlést tartottak és elhatározták, hogy a magyar hallgatókat még erőszakkal is távol tartják az előadásoktól, s meg is tettek minden intézkedést, hogy a magyar hallgatóknak az egyetemre való belépését lehetetlenné tegyék.”

A Magyarország „Este tíz óra” című 23-i vezércikke az ország gazdasági mozgásterére világít rá. „Budapestnek már régen megszűnt az éjszakai élete, most megszűnik az esti élete is. Este tíz órakor becsuknak minden nyilvános helyiséget, csak a vendéglők és korcsmák maradnak nyitva. Rideg, barátságtalan, kihalt lesz az utca, ráborul a városra az a rettenetes csend, az a megmerevedett nyugalom, amely sokkal inkább hasonlatos – egy világvárosban – a temető csendjéhez, mint a kisvárosok prűd szolidságához. Kevés a szén, takarékoskodni kell vele – értjük.”

A közhangulatot tükrözik Krúdy Gyulának a Magyarországban 28-án publikált sorai.

„A megcsonkított Magyarországon csonka lett még az esztendő is; immár évek óta nem tudunk a kalendáriomi örömökről, boldog nyárról, kövér őszről; vidámkodó, pirosarcú télről; csak a szenvedések és szegénységek szaporodnak patkány-bőséggel, amint egy-egy lap fordul a naptárban; és a régi, furcsa apróságokkal, kicsiny, sokszoros örömökkel, kedv- és étvágyváltozásokkal, ó-emberek által előírt teendőkkel, imádságokkal, névnapokkal teli kalendáriom hasonlatos lett egy olyan könyvhöz, amelyet a fordító vagy átdolgozó keze megrövidített, hogy papirost és munkát takarítson, a vidám részleteket kifelejtette, kihagyogatta, csak a szomorúság, bánat leveleit vette hűen…”