– A doni hadseregnek éppen a veteránjai kérdeztek rá: miért mondjátok, hogy megsemmisült? Nem semmisült meg! Ha megsemmisült volna, nem tudnál velünk beszélni! – mutat rá a tagozatvezető, és pontosítja: a személyi állomány több mint fele hazajött. Bár az oroszok célja az volt, hogy mind egy szálig elpusztítsák a magyar katonákat, ezt a célt nem érték el. Maguk is bevallották, a doni csata számukra sem sikertörténet, sőt a veszteségük is szinte akkora volt, mint a magyaroké.
Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt
– Azt is el szoktam mondani, hogy rosszak az emlékműveink. Néznek rám ilyenkor a polgármesterek: hogyhogy rosszak? Hát rosszak, nyomatékosítom, hiszen csak a hősi halottak vannak feltüntetve rajtuk. Amikor a fiatal ezt meglátja, azt hiszi, meg kell halnia ahhoz, hogy hős legyen. Pedig nem kell meghalnia, nekünk élő hősökre van szükségünk! Tessék felvésni azt is az emlékművekre, legalább szám szerint, hányan tértek haza. Mert aki hazatért, legalább akkora hős, mint aki nem – fogalmaz a túra főszervezője.
Az áldozatkultusz – Jásdi Balázs szerint – bizonyos köröknek nagyon is megfelel. Azoknak, akik azt szeretnék, hogy ne legyünk erősek. Az élő hős, az eredményesség szálka az ilyenek szemében. Úgy véli, amennyiben tovább siránkozunk, ellenségeink malmára hajtjuk a vizet, a fiatalok pedig végképp el fognak fordulni a nemzeti jelképektől, a hagyományápolástól.
Amióta pozitív szemléletet közvetítenek, állítja Jásdi, rendezvényük sem marginális már, nem azzal intézik el őket, hadd bóklásszanak, sírdogáljanak magukban. A túra résztvevőinek száma átlépte az ezer főt, így az Magyarország egyik legjelentősebb hagyományőrző eseménye lett, amelyre számos külföldi is jár, többek között bukaresti románok is. Őket nem hóbortból hívta meg,
hanem arra a történelmi tényre alapozva, hogy a Donnál egyazon oldalon küzdöttek.
A doni emléktúra megszervezéséhez a mintát az 1849-es tavaszi hadjárat felidézése adta, amely akkor már nagyon népszerű volt. Így kezdett körvonalazódni Jásdi Balázs előtt, miből építkezhet: vannak négyen, van két puskájuk, egy géppisztolyuk, egy golyószórójuk és két lábuk, tehát ha akarnak, elindulhatnak. Felhívta az egyik Tapolca mellett élő barátját, tudna-e nekik szállást adni. Azt válaszolta, tud, akár fűtött szobát is, de az istállóba is befekhetnek. Innen indultak, a felszénázott istállóból egy civil szervezet nevében, hivatalosan, kis kenyérrel és konzervvel a tarsolyukban. A következő évben már Veszprémből gyalogoltak el Tapolcáig, sőt ekkor már egy katonazenekar is közreműködött. 2003-ban a Pákozd–Tapolca közti távot tették meg, film is készült az útról. Mára megtanulták, a nagyvárosokat el kell kerülniük, viszont a falvakat nem, ahol sosem okoz problémát az esti gulyásleves, a zsíros kenyér és a tornaterem biztosítása.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!