Lányok a szénbányában

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1946. január 19-én indultak el az első szerelvények a szülőföldjükről elűzött és hazájuktól megfosztott magyarországi németekkel a budaörsi vasútállomásról. A kitelepítendők keserű szívvel búcsúztak­ Magyarországtól, míg a deportálásukat követelők – mint a korabeli sajtó­tudósításokban olvashatjuk – ünnepelték a megszabadulást „az ország legkártékonyabb ellenségeitől”.

Idős sváb asszony a békásmegyeri vasútállomáson 1946 márciusában Fotó: - Forrás: MTI/MAFIRT

A magyarországi németség történetének gyökerei a középkorig nyúlnak vissza, hiszen Szent István korában nagy szerepe volt a német földről érkezett papoknak, hivatalnokoknak és lovagoknak a keresztény magyar állam létrehozásában. A középkori erdélyi és szepességi bányászoknak, kézműveseknek és kereskedőknek meghatározó közösségeik voltak a szász városokban élő németek. Később pedig a török által elpusztított és a hódoltság idején kiürült magyarországi régiókba – így a Temesi Bánság területére, Buda és Pest környékére, valamint Baranya, Tolna, Bács megye területére – telepítettek be nagyobb számban németeket.

A modern kori Magyarországon létrehozott Habsburg-adminisztráció az 1700-as évek elejétől, az akkor már csak formálisan létező Német-római Birodalom államai területéről szervezetten hívott, toborzott németeket az elnéptelenedett magyarországi területekre. Ezek a betelepített közösségek elsősorban mezőgazdasági termeléssel foglalkoztak, így az erdőgazdálkodás, a vízszabályozás, a növénytermesztés és az állattenyésztés révén a magyar kultúrtáj kialakításában is nagy szerepük volt. Itt érdemes megjegyezni, hogy – nem származási hely alapján, hanem történeti és néprajzi kategóriaként – a középkori eredetű magyarországi német csoportokat szásznak, míg a török utáni betelepítés során érkezőket svábnak nevezi nemcsak a történeti emlékezet és a tudomány, hanem a köznyelv is.

Hogy mennyire voltak lojálisak a magyarországi németek hazánkhoz, annak ellenére, hogy hűtlenséggel és hazaárulással vádolták őket 1945 után, arra, úgy vélem, elég csak két példát említenem.

Az egyik, hogy amikor az 1849. március 5-i szolnoki csata után a győztes parancsnoknak, Damjanich Jánosnak a tisztjei az egyik kontingensre mutatva azt mondták, hogy „ezek a derék fiúk itt svábok”, azok rögtön vissza is kiabáltak magyarul, hogy „igen, de mi magyar svábok vagyunk!”. A magyar szabadság ügye mellett s a polgári modern állam megteremtésének érdekében harcolt az itt élő németek jelentős része 1848–49-ben. Jóllehet az erdélyi szászságra ez az állítás csak fenntartásokkal vonatkoztatható akár a szabadságharcban, akár későbbi korszakokban.

Elfeledett írófejedelem

A másik példa: a két világháború közötti Magyarország „írófejedelme”, Herczeg Ferenc (született Franz Herzog) német származású családban látta meg a napvilágot a XIX. század közepén a délvidéki Versecen, ahol édesapja a város patikusa és egy időben polgármestere volt. Gyermekkorában szülei azzal a szándékkal, hogy minél jobban megtanuljon magyarul, a piaristák temesvári iskolájába íratták. Mivel Temesvár akkoriban „német városnak” számított (egy időben „kis Bécsnek” is nevezték), inkább Szegedre küldték, hogy ott fejlessze magyarnyelv-tudását. Ez olyannyira sikerült neki, hogy a XX. századi magyar próza egyik jelentős – irodalmi Nobel-díjra is jelölt – alkotójává vált. Az irodalmi munkásságáról alkotott későbbi értékítéletet sajnos nagyban befolyásolta, mégpedig negatív irányba közéleti szerepvállalása: a két világháború között ugyanis a Magyar Revíziós Liga elnöke volt. Emlékiratai (A várhegy, A gótikus ház), történelmi drámái és prózai munkái azonban mindenképpen érdemesek lennének arra, hogy kikerüljenek az elfeledett irodalmi művek köréből.

Idős sváb asszony a békásmegyeri vasútállomáson 1946 márciusában
Fotó: MTI/MAFIRT

Út a megszállási zónákba

A magyarországi németség sajátos asszimilációs utat járt be. Megőrizték ugyan német nyelvi és kulturális közegüket (nemzetiségi iskoláik révén, valamint a katolikus és az evangélikus egyház támogatásával), s büszkék voltak származásukra és anyanyelvükre, ennek ellenére jelentős részük a magyar államhoz hű volt, és vállalták a magyar identitást. Az 1941. évi népszámláláskor például a hazai németek több mint egyharmada (nagyjából 175 ezer fő) vallotta magát magyar nemzetiségűnek: akkor a német anyanyelvűek száma mintegy 477 ezer volt, míg a német nemzetiségűeké alig több, mint 302 ezer.

Két eltérő szellemiségű szervezete jött létre a két világháború között a magyarországi németeknek. Többségük (1944-re mintegy 300 ezer ember) a Volksbund (Volksbund der Deutschen in Ungarn, Magyarországi Németek Népi Szövetsége) – amely részben a „nagynémet ideológia” terjesztésének volt az eszköze, s a náci német állam támogatását élvezte – tagja volt. Ezen törekvésekre reagálva alakult meg 1942-ben a Hűségmozgalom (Mit Treue zum Vaterland, Hűséggel a Hazához), amelynek 20–25 ezer tagja a hazai németek magyar hazafiságát igyekezett bizonyítani és kifejezni lojalitását államunkhoz.

A második világháborúban Magyarország a náci Németország kényszerű szövetségeseként a vesztesek oldalára került, s az 1944 szeptemberében a trianoni határoknál fölbukkanó szovjetek elől menekülve a magyarországi németek közül sokan tartottak a hazánkat még márciusban megszálló, ekkor már visszavonuló német haderővel, félve az oroszok „bosszújától”. Nem is alaptalanul. A megszállók a magyarországi németek közül sokat – etnikai alapon kiválasztva őket – málenkij robotra hurcoltak, vagyis kényszermunkára fogtak a Szovjetunióban. A Szegedről és környékéről elrabolt fiatal német lányokat például kis testméretük miatt ukrajnai szénbányákban dolgoztatták.

Az 1945. december 30-án megjelent kormányrendelet értelmében hazánk területéről ki kellett telepíteni azt, „aki a legutolsó népszámlálás és összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, aki magyarosított nevét visszanémetesítette, aki a Volksbundnak vagy az SS-nek tagja volt” – és már 1946. január 19-én el is indultak az első szerelvények. A jogszabály hátterében a szovjet megszállók akarata állt. A szovjetek ugyanis elhatározták – s a világháborúban győztes britek és amerikaiak ezt támogatták –, hogy Közép- és Kelet-Európa területéről eltávolítják a németeket. Ennek a megállapodásnak esett áldozatul a magyarországi németség jelentős része (mintegy 185 ezer fő), akiknek többségét az akkor éppen nem létező Németország területének valamelyik megszállási zónájába deportálták 1946 januárja és 1948 vége között.

Többségüket az amerikai, kisebb részüket a szovjet megszállási területre. Természetesen a kitelepítendők listájára elsősorban olyan német családok tagjai kerültek föl, amelyek jelentősebb vagyonnal rendelkeztek. A német származású Reibel Mihály, a Békés megyei Elek katolikus plébánosa írta abban az időben, hogy „ma elegendő, ha valakinek szép háza vagy gazdasága van, hogy a vagyonából kiforgassák” arra hivatkozva, hogy német.

Névmagyarosítók

Kollektíve háborús bűnösnek tekintették tehát 1945 után a magyarországi németeket, akik emiatt jórészt évtizedekig tagadták származásukat, s újabb hulláma jelentkezett körükben akkoriban a névmagyarosításnak is. A megbélyegzésnek, az üldöztetésnek és a deportálásnak egyik következménye volt a hazai németség identitásvesztése. Ennek ellenére a kommunista diktatúra bukása után sok német származású magyar állampolgár vállalhatta ismét német gyökereit és identitását, s tíz éve a népszámláláson már mintegy 186 ezer magyar polgár vallotta magát németnek. A 2018. évi országgyűlési választásokon pedig egy parlamenti képviselőt is sikerült a törvényhozásba juttatnia a hazai német közösségnek: a Ritter Imre vezette lista 33 ezer szavazatot kapott (a kisebbségi kedvezményes kvótával való mandátumszerzéshez akkor 23 ezer voks kellett).

A hazai németség évezredes története a középkori és a modern magyar állam megteremtésé­ben való aktív részvételtől a „hazaárulónak” kikiáltáson keresztül az identitás újrafelfedezéséig tanulságos ívet mutat. Hetvenöt éve megindult kitelepítésükre emlékezve egyrészt fölismerhetjük a közép-európai nemzetiségi kérdés történeti jelentőségét, másrészt – erkölcsi tanulságként –

rá kell mutatnunk a régiónkban olyan sokszor alkalmazott kollektív bűnösség elvének embertelenségére, tarthatatlanságára.