Aranykéz – Műalkotás egy másik művészet szolgálatáért

Budavári Attila orgonaépítő mester a nyolcvanas évek elején meghallgatta szülei jó tanácsát: kisfiam, nem kell most orgona senkinek, ebből nem lehet megélni. Ő mégis úgy gondolta, csak azért is megmutatja, van folytatás. A zongorakészítő Müller­ György mérnöki diplomával a zsebében döntött a családi­ hagyomány folytatása mellett. ­Szerényi Béla, a Magyar Hangszermíves Céh elnöke úgy látja, az innováció már a népi hangszereket is elérte.

20210119 Budapest Szerényi Béla a Magyar Hangszermíves Céh elnöke, hangszerkészítő mester, előadóművész Fotó: Bach Máté (BPM) Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

A Kárpát-medence erdeiből kitelt a faanyag – Trianon ennek is véget vetett. A természetes gazdasági kapcsolatok egyik pillanatról a másikra elhaltak, a megmaradt manufaktúrákat, kis műhelyeket radikálisan megszüntette a kommunizmus 1945 után. Jó néhány évtized eltelt, mire apránként egy-egy új növendéket kitanítottak az idős mesterek – szinte titokban –, majd a rendszerváltozás után újra megerősödött a hangszerészet, idézi fel Szerényi.

Szerényi Béla műhelyében. A kommunizmus alatt szinte titokban dolgoztak.
Fotó: Bach Máté / Magyar Nemzet

Ha valaki, Budavári Attila orgonaépítő mester aztán tudja, milyen az, amikor negyven év kimarad egy szakmában. Ükapját az Angster orgona- és harmóniumgyár szerződtette Bécsből Pécsre az 1867-es kiegyezés után, a dédapa, majd a nagymama öccse is folytatta az orgonaépítő mesterséget, és más rokonok, a családból összesen heten. Az édesapa nemzedékénél viszont megszakad a sor – jött a kommunizmus. Budavári Attila 12 évesen meghallgatta szülei jó tanácsát: kisfiam, nem kell most orgona senkinek, ebből nem lehet megélni, ő mégis úgy gondolta, hogy csak azért is megmutatja, van folytatás. A Pécsi Orgonaépítő Manufaktúra műhelycsarnokában ma közel ötven ember dolgozik.

– Negyvenévnyi szünet után folytatódott a pécsi orgonaépítő hagyomány – emlékszik vissza a cég 1992-es indulására az ezüstkoszorús orgonaépítő mester. – Jelenleg több mint két évre előre van munkánk, és ha most valaki azzal jönne, hogy azonnal szeretne egy orgonát, annak bizony várnia kellene. Ha legális volna a klónozás, rámutatnék a tíz legjobb emberemre, mert elkelne még néhány jó szakember, kézműves. Nagyon sok a munka. Ekkora műhelyben az utánpótlásra is gondolni kell, jelenleg tizennégy asztalostanulónk van a helyi faipari szakmunkásképző iskolából, és egy orgonaépítő tanulónk a Vajdaságból. A nagyszámú asztalos képzése persze arra megy ki, hogy vizsga után a legtehetségesebbeknek állást ajánljunk.

Szerényi Béla műhelyében. A kommunizmus alatt szinte titokban dolgoztak.
Fotó: Bach Máté / Magyar Nemzet

Mire elég a hároméves orgonakészítő és -javító képzés? Aki eljut a vizsgáig, az már meg tudja mondani, hogy mit nem tud, és a következő évtizedekben pótolhatja a hiányt. Budavári Attila a mai napig is bővíti ismereteit, ha teheti, évente két hetet Portugáliában tölt, csak hogy ingyen dolgozhasson két-háromszáz éves, helyenként fél évezredes orgonákon. Nálunk ötszáz éve a török pusztított, ott meg szinte eredeti formájukban megmaradtak a hangszerek, és mind a mai napig szolgálják a liturgiát.

Ha elvétve, de azért találni példát a folytonosságra Magyarországon is. Idősebb Müller Rezső bécsi zongorakészítő mester a Magyar Királyi Operaház szerződésével a zsebében érkezett Budapestre 1901-ben. Családot alapított – így kezdődik Magyarország legrégebbi és folyamatosan működő hangszerész-dinasztiájának a története. Százhúsz évvel később a dédunoka, Müller György feleleveníti: Rákóczi úti négyszobás lakásukban pontosan négy méterre volt a műhelytől a hálószobája. Belenőtt a mesterségbe. Az utánpótlást viszont nem látja biztosítottnak:

– Hároméves hangszerésziskolában zajlik a képzés, de három év alatt ma már egy diplomát is meg lehet szerezni – mondja. – És még további tíz év, mire a hangszerkészítő akkora gyakorlatra tesz szert, hogy önállósulhat. Nehéz hivatás ez.

Müller György mérnöki diplomával is a családi hagyomány folytatása mellett döntött. Nyugdíjba vonuló édesapja ezekkel a szavakkal adta át neki a céget:

„Fiam, mindent tudsz a szakmáról, mit adjak még neked? Itt a telefonkönyvem.”

A legkedvesebb kuncsaftok a fiatal művészek és a zenetanuló diákok, a hosszú távú együttműködést meg a zeneiskolák, konzervatóriumok biztosítják. Bizony nem ritka, hogy az Aranykéz címet viselő mester ugyanazon zongorákat javítgatja, amelyeken az előző hangszerésznemzedék is rajta hagyta a keze nyomát. Ezt szó szerint kell érteni: Müller György több zongora belsejében megtalálta már az édesapja vagy a nagyapja bejegyzését. Ez is jelzi, milyen rettentően elöregedett az iskolák hangszerparkja, a cserére viszont most van lehetőség.

– A köznevelési intézmények nagy lehetőséget látnak a hangszercsereprogramban, annál is inkább, mert hasonló kormányzati figyelmet a mi szakmánkban korábban nem tapasztaltunk – jelenti ki Szerényi Béla, a Magyar Hangszermíves Céh elnöke. – Az iskolák és zenekarok elavult állapotú hangszereit látva ugyanakkor szeretnénk, ha bővülne a finanszírozás köre, és az újak beszerzése mellett javíttatni lehetne a régit. A hangszerállomány fejlesztése érezhetően erősíti a szakmát. Világtendencia, hogy egyre kisebb az igény az akusztikus hangszerekre, és a tömeggyártással sem tudunk versenyezni. Egy tisztességesen megszőrözött hegedűvonó munkadíja tíz-tizenkétezer forint, ehhez képest a vadonatúj kínait meg lehet kapni hétezerért. Bár abban sokszor nincs köszönet, a személyes kapcsolat hiányáról nem is beszélve: a visszajelzés is fontos, hiszen annak köszönhetően fejlődnek a mesterek és a munkáik.

Szerényi Béla műhelyében. A kommunizmus alatt szinte titokban dolgoztak.
Fotó: Bach Máté / Magyar Nemzet

Milyen a jó hangszer? Héjja Jánosnak folyamatosan alakul erről az elképzelése. Gyerekkorában csellózott, saját bőrén tapasztalta hát, hogy milyenek a zeneiskolai hangszerek – finoman fogalmazva nem feltétlenül támogatják a fejlődést. Perényi Miklós gordonkaművész lemezein nőtt fel a csellókészítő mester, de hamar kiderült róla, introvertált típus, személyisége nem a színpadra termett, a hangszerészműhely magányában viszont ki tud teljesedni. Az ideális hangzást naponként, sokszor éjszakába nyúló munkával éri el. Mielőtt még a cselló megszólalna, ő már hallja a fában a különféle rezgéseket. Elképzel egy hangot, megidéz hangulatokat, ismert és elismert, szívéhez közel álló előadóművészek által is inspirálódik. Hogyan lesz mindebből hangszer? Héjja­ ­Jánosnak a fülébe cseng idős mestere, Daróczi ­Péter szavajárása: „Ami a szemnek szép, az a fülnek is jó.” Úgy véli, a cselló szép formájából is következik a hangja, amely mind színében, mind magasságában hasonlít az emberi hanghoz. Emberléptékű, ezért méretét tekintve a legtökéletesebb hangszer – állítja belső meggyőződéssel a mester, aki ötszáz munkaóra után azzal a jóleső érzéssel teszi le a fát, hogy elkészült a cselló, s ezzel ő is megérkezett.

Kobza és gardon

Az innováció már a népi hangszereket is elérte. A klasszikus hangszerekhez képest jelentős különbség, hogy a népi zeneszerszámokat korábban nem kellett szabványosítani – anélkül is maximálisan kiszolgálták a paraszti közösséget.

A táncházmozgalom hajnalán azonban már az oktatás miatt is megjelent a szabványosítás igénye.

– Amikor fél évszázada elindult a mozgalom, ki honnan tudott, összeszedett egy dudát, tekerőt, kobzát vagy ütőgardont. Lehozni a padlásról, és megvenni az öreg muzsikustól – ezzel többet ártottunk, mint használtunk a helyieknek – jegyzi meg önkritikusan Szerényi Béla.

– Egyfelől kivettük az öreg muzsikus kezéből a hangszerét, de magunkon sem segítettünk. Csak egy példa a saját életemből: Bársony Mihály bácsi a lehető legjobb tekerőlantot készítette, amelynek az összes tulajdonsága évszázadokig kitűnően szolgált. Fában futott a fémtengely, így az egy idő után szépen elkezdett kopogni. Vittük vissza: Mihály bácsi, kotyog a tengely! Fog az még jobban is – jött a bölcs válasz –, annak úgy kell lenni. Kikopott, és onnantól nem lehetett jó hangfelvételt készíteni vele stúdióban. Bartha Ágoston barátom hamarjában fogpiszkálókat szurkált a tengely mellé, hogy fixálja, később új technológiát dolgoztunk ki. Ma már nem kotyog a tengely, és egyéb játéktechnikai újdonságok is megjelentek a hangszeren – minden változás a kísérlet irányába viszi az alkotót. Kézhez igazítjuk a hangszert.

Pál István Szalonna népzenész szerint mára felnőtt egy új hangszerésznemzedék, amely a legújabb igényekhez igazítja munkáit:

– Az évek során eljutottunk oda, hogy kilencven százalékban­ színpadon játszunk – mondja a Liszt Ferenc-díjas népzenész. – Mikrofon mellett éljük az életünket, de ha megszólaltatok egy hangot, az még önmagában nem jut el a közönséghez. Ahhoz egy másik személy – a hangmérnök – is kell. Jó ideje gyűjtögetem a magyar mesterhangszereket, és mondhatom, az elmúlt tíz-tizenöt évben is remekművek születtek. Az is jó érzés, ha megkeresnek, próbáljam ki, és mondjak véleményt egy-egy hegedűről. Nagy előny, ha könnyen megszólal a hangszer, és nem „szakad le” már egy óra után a kezem. Az előadóművészben is ott van az igény a hangszerkészítővel való napi kapcsolatra: évekig állítgattam a lelket ide-oda, mert azt gondoltam, majd én tudom, hogy kell azt csinálni, végül visszamentem a mesterhez, beállította, és megint jól szólt. Okoztam hastöréseket is lélekállítással. Nekünk is meg kell tanulnunk, hogy a sufnituning itt sem működik, érdemes elvinni a hangszert ahhoz, aki ért hozzá. Ez már csak a jó kapcsolat miatt is fontos nekünk.