Hol a medve? – A magyarok humora

Mennyit változott a magyarok humora Hofi Géza óta, és vajon gonosznak kell-e lennie minden viccnek? Aranyosi Péter személytelennek tartja az online komédiázást, ezért helyette most éppen egy jó ügy mellé állt: a véradást népszerűsíti, miközben lélekben már új műsorára készül. A humorista szerint a standup műfajban a poén harmadlagos dolog, a legfontosabb a szerethető figura, neki pedig borsodiként esze ágában sincs lágyulni.

Fotó: Dumaszínház Fotó: i<BEQ

– Gyakran mondják, hogy a humor a közös élményből fakad. Az elmúlt év bezártságával gyakorlatilag az egész világ együtt tud érezni: jó alapanyag lehet ez egy humoristának?

– Érdekes, mert nem. Ennyi minden történik egy átlagos napon is, sőt az emberi kapcsolatok zöme megszűnt. A közös élmény viszont igaz: Vida Péterrel közös, A miskolci gyökerek című estünket két viccel kezdem. Az egyik egy triviális, mindenki számára érthető anyósvicc, a másik viszont némi háttértudást igényel. Az egyikhez tehát van közös élmény, ezért mindenki nevet, a másikhoz nincs, és senki nem nevet, pedig mind a kettő jó vicc a maga módján. Mémek szintjén nagyon működnek a bezártsággal kapcsolatos viccek, de az emberek ezeket kínjukban találják ki, tehát mindenkinek lenne sokkal jobb dolga.

Ameddig a takaró ér

– Ha már szóba került Miskolc: amikor Nyíregyházára ment tanulni, az édesapjától kapott egymillió forintot, hogy ebből boldoguljon, ön mégis redőny- és reluxaügynökként dolgozott. Ilyen fontos volt az önállóság?

– Apám közgazdász, egy nagyvállalat igazgatója és hihetetlenül spórolós ember volt. Egyszer egy koncertre kértem tőle nyolcvan forintot. Megkérdezte, hogy mire kell ez a sok pénz, mondtam, hogy hatvan forint a Tankcsapdára a belépő, kétszer tíz forint pedig egy-egy Pepsi. Hetven forintot adott, mondván, elég egy kólát inni. Ennek a spórolásnak viszont láttuk az értelmét is, amikor húszévnyi önmegtartóztatás után apám egyik napról a másikra vett egy kertes házat Hejőcsabán, és elköltözhettünk az avasi panelből. A tőle kapott egymillió forintot fialtattam. A mai napig így élek: apám megtanította, hogy magamnak kell megteremtenem mindent, és addig nyújtózkodjak, ameddig a takaró ér – de inkább addig sem.

– De ön azért adna nyolcvan forintot a gyerekének?

– Adnék, de az én lehetőségeim egészen mások, mint az apáméi voltak. Azt viszont hozzá kell tennem, hogy ugyanez az ember két évvel később, amikor 1992-ben elébe álltam, hogy holnapután elutazom Írországba a Madness nevű zenekar koncertjére, rengeteg pénzt adott az utazásra. Látta a szememben azt az elszántságot, hogy ha segít, ha nem, én akkor is elmegyek. 1989-ig háromévenként mehettünk Nyugatra, de nem volt miből. Végül 92-ben egy hónapig voltunk Ákos barátommal Írországban, Skóciában, Londonban, Párizsban és Lisszabonban: meghatározó élmény volt. Írországban az MTV Nyári Fesztiválon olyan zenekarok léptek fel, mint az INXS, az Inner Circle vagy Chris de Burgh. Érdekes volt látni az írek szegénységét: míg Londonban vagy Párizsban éreztük, hogy senkik vagyunk, Írországban nem éreztük magunkat csórónak. Azt hittük, hogy a Nyugat tejjel-mézzel folyó Kánaán, miközben behorpadt oldalú 120-as Skodákkal jártak az emberek.

– A színpadon állva lehet érezni a közönség rezgéseiből, hogy újra kell tervezni az előadást?

– Persze. Egészen más dolgot mondunk egy vasipari kft. dolgozóinak vagy az ügyvédbál résztvevőinek, erre fel kell készülni. Az eleje a legnehezebb, nem mindegy, kinek hogyan vezetem fel a mondandómat.

– Milyen a magyarok humora? Hofi Géza korában máson nevettünk, mint most?

– Hofi idején volt egy tévéadó, egy rádió és egy újság, tehát minden információt ebből a három médiából szerzett a közönség. Ma Magyarországon megszámlálhatatlan hírcsatorna és tévéadó van egy átlag családban, plusz videómegosztók és közösségimédia-felületek. A közös élmény olyan szinten szétforgácsolódott, hogy ma már nagyon nehéz megszólítani a közönséget, mert mindenkinek mást jelent, ezért a mai humoristák inkább magukról beszélnek. A témáink kicsit egysíkúbbak lettek, a politikai viccek például csak jelenségek szintjére korlátozódnak, mert hiába nevetünk össze azon, hogy végre tudjuk, pontosan mit is jelent Brüsszelben a „felnőttcsatorna” fogalma, az emberek zömének fogalma sincs arról, hogy a nagy botrányokon kívül mi történik az országban.

– Van, ami nálunk viccesebb, mint máshol?

– Biztos, hogy vannak specialitásaink. A Kádár-rendszerben sokáig megszokott volt a sorok között beszélés, tehát el kellett rejteni a mondanivalót. Kiss felhívja Nagyot: – Hogy vagy? – Jól. – Bővebben? – Nem jól. Szinte mindenről tudott viccet csinálni a pesti nép az elmúlt száz-százötven évben, a pesti vicc az életünk minden területét lefedte, lefedi, tehát a Kádár-vicceket ugyanúgy be lehet húzni Orbán-viccnek. Talán ez a magyar sajátosság, hogy az ember nem változik, és hogy a magyaroknak a sorok között kell mesélni. Az odakacsintás talán a magyar specialitás.

Fotó: Dumaszínház

Mindig nyerni megyek

– Egy humoristának feltétlenül kell politizálnia?

– Hülyeség mindig volt, van és lesz, és mivel átpolitizált társadalomban élünk, a humoristának még szép, hogy ezzel foglalkoznia kell! Bár ne kellene, de Magyarországon nem lehet kikerülni. Mindkét oldal a saját híveinek tart show-műsort, ahelyett, hogy kommunikálnának egymással, nekem pedig bohócként a király ruhájával kell foglalkoznom, nem az ajtónálló orrával. Felfele kell ütni. Nagyon kevés olyan pont van az életben, ahol az emberek összeérnek a másikkal. A politikai botrányok hálásak, hiszen sokan belepisilnek a medencébe, de nem a trambulinról, hiszen mindennek van határa! Ha kicsit kibeszéljük ezeket a felháborító dolgokat, máris megszületik a közös élmény.

– Szokták mondani, hogy azért vicces valami, mert igaz, mert „betalál”, bármennyire is fáj. A Négybetűs szavak című műsorában benne van az egész élettörténete. Fontos az őszinteség és hogy úgymond kiadja magát?

– Ahogy Boncz Géza mondta, a legjobb poé­nok gonoszak, és hát az önirónia is tud fájni! A humoristák többsége azért szórakoztat, mert mindnyájan szeretethiányos emberek vagyunk. Mindenki azért megy fel a színpadra, hogy szeressék. A poén harmadlagos dolog, a legfontosabb a figura, a szerethető ember. A személyiségünket adjuk el, nem a poénjainkat. Ha magadat adod, akkor nem kell kitalálni semmit.

– Jobb a nehezen megszerzett győzelem?

– Igen. Tizenöt év után még mindig nyerni megyek, és mindig jobban emlékszem azokra a helyzetekre, helyekre, ahol küzdöttem, harcoltam. Amikor végül megtapsoltak és páran nevettek az ügyvédbálon, az jobban megmarad bennem, mint egy zajos siker az ötszáz fős művelődési házban. Emlékezetesebb egy olyan siker, ahol nincsen semmi esélyed, mégis nyersz. Természetesen olyan is előfordul, hogy nincs esélyed, és nem is nyersz.

– A mai viccek nem évülnek el, mire színpadra kerülhetnek? Mi a szavatossága a nagy botrányoknak?

– Körülbelül egy év. Amikor 96-ban a rádiókabaréban dolgoztam mint alsegéd szerkesztőhelyettes, Hofi Géza azt mondta: régen kitaláltam valamit, mondtam másfél évig. Ma valami történik, azt holnap elmondom, és holnapután már nem érdekel senkit. A sztorik a felgyorsult élet miatt egy év után lejárnak, ezért sokkal tartósabbak az énközpontú anyagok. Egy régi műsoromban például elmeséltem, hogy a gyerekem hajnali fél hatkor úgy ébresztett fel, hogy egy kis barkácskalapáccsal homlokon csapott, mire egy barátom nevetve mesélte, hogy vele ugyanez megtörtént – csak az ő fia ki akarta szúrni a szemét. Ezekkel a történetekkel sokan tudnak azonosulni, sokkal tartósabbak, mint a közélet vagy a politika.

A keresztanya kettős kereszt?

– A szórakoztatóipart, a humoristákat is elérte az elnémítás kultúrája: utólag elnézést kérnek olyan viccek miatt, amelyeken anno még jót nevetett a közönség, ma már viszont nem számítanak polkorrektnek. Megváltozhat-e a humor, és van-e olyan téma, amelyből ma már nem lehet viccet csinálni?

– Engem ez nem érdekel: azt mondom, amit gondolok, és úgy mondom el, ahogy gondolom. Ha valaki megsértődik, akkor az magyarázza el nekem, hogy miért, és ha úgy érzem, hogy bocsánatot kell kérjek, akkor meg fogom tenni. Amikor berobbant a #metoo, mondtam is, hogy a mozgalom éllovasának nagyon nagy melle lehet, nekem pedig ez tetszik! Férfi vagyok, a Jóisten így kódolt be. Másunk sincs jelenleg, mint időnk, és noha a közbeszéd is nagyon eldurvult, mindenki mindenre ugrik. Ezeket viszont nem szabad felvenni. Psota Irénről mesélik, hogy annak idején egyszer jött ki a Vígszínházból, mire odalépett hozzá egy ismerős, snájdig fiatalember, és megkérdezte, hogy hazakísérheti-e a művésznőt. Annyit mondott erre a Psota Irén, hogy „köszönöm, ma már …tam”, és továbbment. Vicceltem arról is, amikor be akarták vezetni az egyes és kettes szülő megnevezéseket: a keresztanya akkor vajon kettős kereszt, a cukorbeteg nagymama pedig az édes kettes lesz? Ne menjünk a természet ellen, ez már sok – egy poén pedig nem halálos bűn. Én borsodi vagyok, nem tudok lágyulni. Ott nőttem fel Miskolcon, ahol medvét láttak, és azt mondták: „nem tudjuk, hol van, de alig volt rajta 118 kiló hús, főnök.” Egyelőre ezzel nézzünk szembe, hogy megették a medvét, nem azzal, hogy harminc éve kinek volt egy olyan vicce, amelyik most felháborodást kelt.

Névjegy

Aranyosi Péter 1972-ben született Miskolcon. A Karinthy-gyűrűs humorista a Dumaszínház társulatának tagja és a Showder Klub egyik állandó fellépője. Meghatározó pillanat volt az életében, amikor először elment a Kabinet Rt. koncertjére: az élmény hatására koncertszervező lett mindössze tizennégy évesen, majd miután jelentkezett a művelődésszervező szakra, az egyetemi bulik szervezése alatt barátkozott össze Fábry Sándorral. A Rádiókabaré munkatársa lett, később az Esti Showderhez került, ahol a műsor indulásakor a bizarr tárgyakat bemutató Design Center rovat felelőseként dolgozott. Közönségszervezője volt a Mónika-show-nak is, majd a Godot Dumaszínházban kezdte meg fellépéseit. Nős, két gyermek édesapja.