Tartós kötés

Ritkán jön jobb – mondta rendre nagymamám évszázadnyi tapasztalati pesszimizmust besűrítve e jóslatba.

A Nemzeti Hauszmann Program keretében már látványos eredményeket mutat a Budavári Palotanegyed rekonstrukciója MTI/Mónus Márton Fotó: Mónus Márton

Pilinszky János-centenárium van, egyelőre nem hangos ettől a sajtó, a város nem igyekszik közelebb hozni, előbb ad instant lázat, hogy az Egyesült Államokban is felfedezték a csasztuska műfaját. Mi történhet, ha manapság mind kevesebben olvassák Aranyt, Móriczot, Babitsot?­ Mannt, Stendhalt, Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Thackeray-t,­

Flaubert-t, Balzacot? S kapnak kedvet a nyomukban olvasni az utánuk jövő remekműveket egészen a kortársakig? Úgy vélhetjük, az történik, hogy szegényebbek lesznek, és nem csupán attól a boldogságtól lesznek megfosztva, amit a szépirodalom gyöngyszemeiben való elmélyedés jelent, nemcsak a nyelv varázsából lennének kirekesztve, de az egymásra épülő értékek világa sem épülne beléjük.

Vegyünk két közelebbi példát.

Ősszel a Magyar Nemzeti Galériában a legnagyobb élő festő, Gerhard Richter kiállítása nyílik meg. Birkenau-festményei, az NDK-ban készült munkák, a „kapitalista realizmus”, az 1977. október 18-a sorozat bizonyára adnak befogadói élményt történelmi ismeretek nélkül is. De ha tudjuk, mit jelentett a régi Európának a Harmadik Birodalom felemelkedése, majd az új totalitarizmus, a szovjet térhódítás, a remegés a „Haupstadt der DDR” Berlin Stasi- és határőrtisztjei előtt, hogy átjussunk Nyugat-Berlinbe, másképp nézzük ezeket a munkákat, belegondolva abba, mit és miként élt meg a festő. Ettől még a mű „beszél magáért”, de mennyivel gazdagabban!

S mindezek a tudások adnak tartást és másfajta érzékenységet, amikor azt mondjuk, amit mi védünk itt, az a zsidó-keresztény értékeken alapuló európai értékek halmaza, már saját önazonosságunkon és azon a döntésen túl, hogy a magyar ügyekről hadd döntsenek a magyarok.

Amikor visszaemlékezünk a szocializmus jogfosztó hatóságaira, majd elnézzük ezt a mai világot, ahol algoritmusok döntik el, hogy a véleményed publikus maradhat-e egy közösségi hálón, ahol kulturális kvótákat és szabályokat kényszerítenek ránk, bennünk felmerülhet a rémült emlék- és képzettársítás: talán közel az idő, hogy az UPS, DHL, Amazon nem kézbesít valamit, mert nem politikailag korrekt egy szoftver szerint? Egyáltalán ezek a fölöttünk álló adatfolyamok miképp keverednek állami s magánszinteken, s ki ellenőrzi, ki dönt arról, hol és milyen regulák alapján tárolják bitekben a kartotékot, mely jogom sérti meg? S akik cenzúráznának remekműveket, szobrokat döntenének, világhírű krimi címét írják át, vagy épp egy filmet tesznek indexre vélt érzékenységükkel, miképp lehetnek ilyen barbár mód érzéketlenek?

Az a kormány, amely az erről való gondolkodást inspirálja, a sorba beállást pedig elutasítja, a felhalmozott közös kultúra védelmezője.

A másik példa: Szőcs Géza verseinek dallama, játékossága s meggondolandó sorai mindenképp és mindenkinek káprázatosak, aki megnyitja magát előttük. Mégis: ha a korabeli Erdélyt, ahol Szőcs élt, nem ismered az irodalomból, történelemből, ha nem tudod, mit jelentett Ceaușescu idején szamizdatot készíteni, ha nem érted, hogy mi történt édesapjával, és nem látod azt a végtelen szeretetet, amely a költőben volt, egész mást fog jelenteni édesapjához írt verse, az Apám a H terminálon, és mást az a sor, hogy „Az indiá­nok nem hagynak cserben senkit”.

Az Írás azt tanítja, hogy „mondd el a fiadnak azon a napon”.

El kell mondani, tovább kell adni, különben nem lesz érték, ami az, s nem lesz világos, miről szól a küzdelem. Mi lenne jobb, mint a gyermekeinkkel beszélgetni? Hanem az otthoni beszélgetésekre reflektáló vagy épp azokat ösztönző társadalmi emlékezet lenyomatainak a megjelenítése már közfeladat, az a sokszálú munka, amely az elmúlt évtizedben nemzeti értéknek lett felismerve, és ez nagyon fontos dolog.

A valóságérzés fejlődésfokai gyerekeknél is lassan fejlődnek ki, meglehet, akik terhek, nehézségek között nőnek, azok előbb rákényszerülnek arra, hogy szembenézzenek a valóval; s így az is könnyen valószínűsíthető, hogy az elnyomatás emlékei nélkül felnőtt nemzedék nem érzékeli, fő-e új méreg, sőt mintha kordivat lenne a leggyilkosabb régi mérgeket lélegezgetni.

Ám ha mind többen értik meg, hogy az új idők szava szerint a nagymamájuk bűnösen gondolkodott, amikor gyönyörűnek találta Szabó Lőrinc Semmiért egészen című versét, a nagypapájuknak helytelenül mert tetszeni Gauguin tahiti lányokat ábrázoló festménye, ráadásul édesapjuk nem a ma hatályos regulák szerint bátorkodott udvarolni édesanyjuknak, s ily bűnös szerelemből született ő, akkor az józanító erővel hathat, a következő fejlődési ugrás pedig már saját maga felidézése lehet a hagyomány megtartó értékkeretei között.

A nemzetközi múzeumi új nyelvben fontos kifejezés lett a BIPOC (Black, Indigenous, and people of color, azaz „fekete, őslakos és színes kisebbségek”) – tudniillik, hogy az ő munkásságuk hangsúlyozandó a múzeumi terekben, azaz a kurátoroknak immár nem a minőségre, hanem kvótákra kell tekintettel lenni.

„Az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége” – rögzíti alaptörvényünk, s az emberi jogok védelme természetes, miként az is, hogy mindenféle rasszizmus mindig üldözendő. Ez nem is lehet másként, ez evidencia a jelenre nézve. Ám a visszamenőleges kulturális és civilizációs jogalkotás érvényesítése kultúraromboló és nevetséges lehet.

Az értékek átértékelése elleni tusa, a szabadság zászlaja alatt a szabadságot a szabadság nevében a szabadság elleni kvótákkal, algoritmusokkal fellépőkkel szembeni ütközet a modern konzervativizmus maga. A multikulturalizmusnak füllentett, valójában (akarva-nem akarva) homogenizációra törő akarattal szemben a sokágú, sokszínű nemzeti hagyomány együttes védelme olyan kívánatos feladat, amely a „szépbe-szőtt” múlt értékeit átadja, s az abból készített, csírát hajtott új gondolatot óvja.

Akinek minderre gondja van, az az európai kulturális örökséget is védi, azt is, amitől az nagy lett. A modern konzervativizmus védi a stabilitást, a hagyományt, és nyitott az innovációra a gyakorlati okosság szemléletével.

Ezek ötvözése annál fontosabb, mert az alapértékek védelmének a záloga is a folyamatos növekedés lehet csak.

Ha az a kulturális szövet, amely a magyarságot jelenti, nem feslik fel, ha a nacionalizmusunk büszke és alkotó, akkor ez a magyar „Köztes-Európa” úgy gyarapodhat, hogy a folyamatos növekedés része legyen a kultúra is, és világos maradjon: az ország fejlődésének az is kötelező fedezete.

Nem arra kell ügyelni, hogy mit kárognak minderről azok, akik más értékekhez, fogalmakhoz mérik magukat. Arra kell figyelni mindennél jobban, hogy a lehető legmagasabb színvonalon kerüljenek ki a közpénzből finanszírozott kulturális munkák. Remélhető az is, hogy folyamatosan szaporodni fognak azok a visszaépített építmények is, amelyek a régi pompát adják vissza, s a modernségükkel a tájba illeszkedő vonzó létesítmények is, mint például az Új Nemzeti Galéria.

Most olyan világ van itthon, ahol forrás és lehetőségek sora biztosítja, hogy kifussa magát a tehetség, ahol akarat és képzet termőre fordulhat. Őrizzük meg magunkat ilyennek, legyen minél több mód arra, hogy mutassa meg minél többféle műfajban, akinek képessége van rá, hogyan tükröződik benne az ország, s miként annak múltja.