Ritkán jön jobb – mondta rendre nagymamám évszázadnyi tapasztalati pesszimizmust besűrítve e jóslatba. Ritka idők vannak tehát: a mögöttünk lévő évtized évszázadokra maradandó nyoma, hogy az egyesített Budapest felépülése óta nem volt olyan bőkezű támogatásuk a kulturális fejlesztéseknek és a kultúra művelőinek az országban, mint az elmúlt tíz évben.
A „legyen úgy, mint régen volt” – vagyis az épített térben a restaurált és méltó mód helyreállított épületek sora s az ódon díszek mögött a modern technika működése, a XXI. századi szükségleteknek a biztosítása megfoghatóvá teszi a vonzó konzervativizmus lényegét: kulturális örökségünk – vagyis önazonosságunk – ötvözését a modernitás gyakorlati eredményeivel, készségeivel. Tamáskodni mindig van ok, igaz az is, hogy olykor hatalomgőgös, piperkőc új senkik viszik el a fókuszt egy tört pillanatra, hanem mégis, aki hajlandó a tények velejét nézni, mindezt bőséggel elismerheti.
Élünk elegen itt, akiknek személyes emlékeik vannak a szovjet megszállásról. Akiknek nagyszüleik, szüleik sokat meséltek az ország megcsonkolásáról, a soa felfoghatatlan iszonyatáról, az orosz lágerekről. S mi, a középnemzedék is személyes emlékként őrizzük a már felpuhult, de olykor gumibottal igazságot osztó szocializmus fojtogató mindennapjait.
A szabadság megkérdőjelezhetetlen érték lesz itt mindig is, amíg a családi emlékezetekből összeálló társadalmi emlékezetháló megvédi azt, tudatosítva, illékony érték annak ellenére, hogy oly természetesnek tűnik egy emberöltő óta. Ennek pedig megtartó támasza a kultúra.
Azt írja Babits Mihály: „A magyar kultúrának Szent István óta mindig két pólusa volt. Egyik az ősi, ázsiai, keleti pólus, a másik a nyugati. És a magyar kulturális élet csak akkor tudta erejét megtartani és kifejteni, ha mindkét pólussal megvolt az összeköttetése és viszonya.” Mennyi szabadság, lehetőség, hatalmas horizont; mégis egyedi út leírása pár sorban. Ezt az utat kell bejárni s felfedezni, miként lehet a maiaknak megnyitni a régi értékek kincsestárát úgy, hogy ők is azzal a szeretettel merüljenek el benne, mint mi fiatal korunkban. Az elmúlt évek teljesítményéhez tartozik az is, hogy programszerűen valósult meg rengeteg közgyűjteményi anyag digitalizálása, mind több helyen látszik az igyekezet, hogy élménypedagógiai módszerekkel bevonzzák a múzeumi, levéltári terekbe a fiatalokat is, s demokratizálják a hozzáférést kulturális közjavainkhoz.