Tartós kötés

Ritkán jön jobb – mondta rendre nagymamám évszázadnyi tapasztalati pesszimizmust besűrítve e jóslatba. Ritka idők vannak tehát: a mögöttünk lévő évtized évszázadokra maradandó nyoma, hogy az egyesített Budapest felépülése óta nem volt olyan bőkezű támogatásuk a kulturális fejlesztéseknek és a kultúra művelőinek az országban, mint az elmúlt tíz évben.

A „legyen úgy, mint régen volt” – vagyis az épített térben a restaurált és méltó mód helyreállított épületek sora s az ódon díszek mögött a modern technika működése, a XXI. századi szükségleteknek a biztosítása megfoghatóvá teszi a vonzó konzervativizmus lényegét: kulturális örökségünk – vagyis önazonosságunk – ötvözését a modernitás gyakorlati eredményeivel, készségeivel. Tamáskodni mindig van ok, igaz az is, hogy olykor hatalomgőgös, piperkőc új senkik viszik el a fókuszt egy tört pillanatra, hanem mégis, aki hajlandó a tények velejét nézni, mindezt bőséggel elismerheti.

Élünk elegen itt, akiknek személyes emlékeik vannak a szovjet megszállásról. Akiknek nagyszüleik, szüleik sokat meséltek az ország megcsonkolásáról, a soa felfoghatatlan iszonyatáról, az orosz lágerekről. S mi, a középnemzedék is személyes emlékként őrizzük a már felpuhult, de olykor gumibottal igazságot osztó szocializmus fojtogató mindennapjait.

A szabadság megkérdőjelezhetetlen érték lesz itt mindig is, amíg a családi emlékezetekből összeálló társadalmi emlékezetháló megvédi azt, tudatosítva, illékony érték annak ellenére, hogy oly természetesnek tűnik egy emberöltő óta. Ennek pedig megtartó támasza a kultúra.

Azt írja Babits Mihály: „A magyar kultúrának Szent István óta mindig két pólusa volt. Egyik az ősi, ázsiai, keleti pólus, a másik a nyugati. És a magyar kulturális élet csak akkor tudta erejét megtartani és kifejteni, ha mindkét pólussal megvolt az összeköttetése és viszonya.” Mennyi szabadság, lehetőség, hatalmas horizont; mégis egyedi út leírása pár sorban. Ezt az utat kell bejárni s felfedezni, miként lehet a maiaknak megnyitni a régi értékek kincsestárát úgy, hogy ők is azzal a szeretettel merüljenek el benne, mint mi fiatal korunkban. Az elmúlt évek teljesítményéhez tartozik az is, hogy programszerűen valósult meg rengeteg közgyűjteményi anyag digitalizálása, mind több helyen látszik az igyekezet, hogy élménypedagógiai módszerekkel bevonzzák a múzeumi, levéltári terekbe a fiatalokat is, s demokratizálják a hozzáférést kulturális közjavainkhoz.

Pilinszky János-centenárium van, egyelőre nem hangos ettől a sajtó, a város nem igyekszik közelebb hozni, előbb ad instant lázat, hogy az Egyesült Államokban is felfedezték a csasztuska műfaját. Mi történhet, ha manapság mind kevesebben olvassák Aranyt, Móriczot, Babitsot?­ Mannt, Stendhalt, Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Thackeray-t,­

Flaubert-t, Balzacot? S kapnak kedvet a nyomukban olvasni az utánuk jövő remekműveket egészen a kortársakig? Úgy vélhetjük, az történik, hogy szegényebbek lesznek, és nem csupán attól a boldogságtól lesznek megfosztva, amit a szépirodalom gyöngyszemeiben való elmélyedés jelent, nemcsak a nyelv varázsából lennének kirekesztve, de az egymásra épülő értékek világa sem épülne beléjük.

Vegyünk két közelebbi példát.

Ősszel a Magyar Nemzeti Galériában a legnagyobb élő festő, Gerhard Richter kiállítása nyílik meg. Birkenau-festményei, az NDK-ban készült munkák, a „kapitalista realizmus”, az 1977. október 18-a sorozat bizonyára adnak befogadói élményt történelmi ismeretek nélkül is. De ha tudjuk, mit jelentett a régi Európának a Harmadik Birodalom felemelkedése, majd az új totalitarizmus, a szovjet térhódítás, a remegés a „Haupstadt der DDR” Berlin Stasi- és határőrtisztjei előtt, hogy átjussunk Nyugat-Berlinbe, másképp nézzük ezeket a munkákat, belegondolva abba, mit és miként élt meg a festő. Ettől még a mű „beszél magáért”, de mennyivel gazdagabban!

S mindezek a tudások adnak tartást és másfajta érzékenységet, amikor azt mondjuk, amit mi védünk itt, az a zsidó-keresztény értékeken alapuló európai értékek halmaza, már saját önazonosságunkon és azon a döntésen túl, hogy a magyar ügyekről hadd döntsenek a magyarok.

Amikor visszaemlékezünk a szocializmus jogfosztó hatóságaira, majd elnézzük ezt a mai világot, ahol algoritmusok döntik el, hogy a véleményed publikus maradhat-e egy közösségi hálón, ahol kulturális kvótákat és szabályokat kényszerítenek ránk, bennünk felmerülhet a rémült emlék- és képzettársítás: talán közel az idő, hogy az UPS, DHL, Amazon nem kézbesít valamit, mert nem politikailag korrekt egy szoftver szerint? Egyáltalán ezek a fölöttünk álló adatfolyamok miképp keverednek állami s magánszinteken, s ki ellenőrzi, ki dönt arról, hol és milyen regulák alapján tárolják bitekben a kartotékot, mely jogom sérti meg? S akik cenzúráznának remekműveket, szobrokat döntenének, világhírű krimi címét írják át, vagy épp egy filmet tesznek indexre vélt érzékenységükkel, miképp lehetnek ilyen barbár mód érzéketlenek?

Az a kormány, amely az erről való gondolkodást inspirálja, a sorba beállást pedig elutasítja, a felhalmozott közös kultúra védelmezője.

A másik példa: Szőcs Géza verseinek dallama, játékossága s meggondolandó sorai mindenképp és mindenkinek káprázatosak, aki megnyitja magát előttük. Mégis: ha a korabeli Erdélyt, ahol Szőcs élt, nem ismered az irodalomból, történelemből, ha nem tudod, mit jelentett Ceaușescu idején szamizdatot készíteni, ha nem érted, hogy mi történt édesapjával, és nem látod azt a végtelen szeretetet, amely a költőben volt, egész mást fog jelenteni édesapjához írt verse, az Apám a H terminálon, és mást az a sor, hogy „Az indiá­nok nem hagynak cserben senkit”.

Az Írás azt tanítja, hogy „mondd el a fiadnak azon a napon”.

El kell mondani, tovább kell adni, különben nem lesz érték, ami az, s nem lesz világos, miről szól a küzdelem. Mi lenne jobb, mint a gyermekeinkkel beszélgetni? Hanem az otthoni beszélgetésekre reflektáló vagy épp azokat ösztönző társadalmi emlékezet lenyomatainak a megjelenítése már közfeladat, az a sokszálú munka, amely az elmúlt évtizedben nemzeti értéknek lett felismerve, és ez nagyon fontos dolog.

A valóságérzés fejlődésfokai gyerekeknél is lassan fejlődnek ki, meglehet, akik terhek, nehézségek között nőnek, azok előbb rákényszerülnek arra, hogy szembenézzenek a valóval; s így az is könnyen valószínűsíthető, hogy az elnyomatás emlékei nélkül felnőtt nemzedék nem érzékeli, fő-e új méreg, sőt mintha kordivat lenne a leggyilkosabb régi mérgeket lélegezgetni.

Ám ha mind többen értik meg, hogy az új idők szava szerint a nagymamájuk bűnösen gondolkodott, amikor gyönyörűnek találta Szabó Lőrinc Semmiért egészen című versét, a nagypapájuknak helytelenül mert tetszeni Gauguin tahiti lányokat ábrázoló festménye, ráadásul édesapjuk nem a ma hatályos regulák szerint bátorkodott udvarolni édesanyjuknak, s ily bűnös szerelemből született ő, akkor az józanító erővel hathat, a következő fejlődési ugrás pedig már saját maga felidézése lehet a hagyomány megtartó értékkeretei között.

A nemzetközi múzeumi új nyelvben fontos kifejezés lett a BIPOC (Black, Indigenous, and people of color, azaz „fekete, őslakos és színes kisebbségek”) – tudniillik, hogy az ő munkásságuk hangsúlyozandó a múzeumi terekben, azaz a kurátoroknak immár nem a minőségre, hanem kvótákra kell tekintettel lenni.

„Az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége” – rögzíti alaptörvényünk, s az emberi jogok védelme természetes, miként az is, hogy mindenféle rasszizmus mindig üldözendő. Ez nem is lehet másként, ez evidencia a jelenre nézve. Ám a visszamenőleges kulturális és civilizációs jogalkotás érvényesítése kultúraromboló és nevetséges lehet.

Az értékek átértékelése elleni tusa, a szabadság zászlaja alatt a szabadságot a szabadság nevében a szabadság elleni kvótákkal, algoritmusokkal fellépőkkel szembeni ütközet a modern konzervativizmus maga. A multikulturalizmusnak füllentett, valójában (akarva-nem akarva) homogenizációra törő akarattal szemben a sokágú, sokszínű nemzeti hagyomány együttes védelme olyan kívánatos feladat, amely a „szépbe-szőtt” múlt értékeit átadja, s az abból készített, csírát hajtott új gondolatot óvja.

Akinek minderre gondja van, az az európai kulturális örökséget is védi, azt is, amitől az nagy lett. A modern konzervativizmus védi a stabilitást, a hagyományt, és nyitott az innovációra a gyakorlati okosság szemléletével.

Ezek ötvözése annál fontosabb, mert az alapértékek védelmének a záloga is a folyamatos növekedés lehet csak.

Ha az a kulturális szövet, amely a magyarságot jelenti, nem feslik fel, ha a nacionalizmusunk büszke és alkotó, akkor ez a magyar „Köztes-Európa” úgy gyarapodhat, hogy a folyamatos növekedés része legyen a kultúra is, és világos maradjon: az ország fejlődésének az is kötelező fedezete.

Nem arra kell ügyelni, hogy mit kárognak minderről azok, akik más értékekhez, fogalmakhoz mérik magukat. Arra kell figyelni mindennél jobban, hogy a lehető legmagasabb színvonalon kerüljenek ki a közpénzből finanszírozott kulturális munkák. Remélhető az is, hogy folyamatosan szaporodni fognak azok a visszaépített építmények is, amelyek a régi pompát adják vissza, s a modernségükkel a tájba illeszkedő vonzó létesítmények is, mint például az Új Nemzeti Galéria.

Most olyan világ van itthon, ahol forrás és lehetőségek sora biztosítja, hogy kifussa magát a tehetség, ahol akarat és képzet termőre fordulhat. Őrizzük meg magunkat ilyennek, legyen minél több mód arra, hogy mutassa meg minél többféle műfajban, akinek képessége van rá, hogyan tükröződik benne az ország, s miként annak múltja.