Nyelvi elvárás minimum az angol felsőfokú és egy másik idegen nyelv kielégítő ismerete, továbbá előny, ha a jelölt oroszul is tud, mivel a kiképzés és a Nemzetközi Űrállomás moduljainak megismerése során az ESA nemcsak a NASA-val, a Japán Űrügynökséggel (JAXA), a Kanadai Űrügynökséggel (CSA), de az Orosz Szövetségi Űrügynökséggel (Roszkoszmosz) is együttműködik. Az orosz a Nemzetközi Űrállomás második hivatalos nyelve, ezért minden űrhajósnak kötelező tantárgy.
A megkötések ellenére valóban ez minden idők legnyitottabb jelentkezési felhívása, mivel most kifejezetten nem csak pilótákat várnak az asztronauták közé.
Magyarországon utoljára 42 évvel ezelőtt kerestek űrhajósokat, de akkor is csak a vadászpilóták közül lehetett bárkinek esélye.
Amerikában a NASA folyamatosan toboroz, különösen, hogy jelenlegi számítás szerint 2024 októberében szeretne visszatérni a Holdra az Artemis-program keretében.
Az űrügynökség múlt év végén jelentette be az Artemis-asztronauták első csoportját, 18 nevet, akiknek fele nő, mivel a program kimondott célja, hogy az első női űrhajóst eljuttassa a Holdra. A kiválasztottak nagy része már veterán űrhajósnak számít, akik jól ismerik a Nemzetközi Űrállomást, de a NASA szeretne minél több újoncot bevonni a programba, hogy a holdutazás után a marsi küldetésekhez is megtalálja a legmegfelelőbb jelentkezőket.
A sokszínű európai felhívás mögött is ez áll.
Jan Woerner, az ESA vezetője szerint Európa a Holdra és utána a Marsra tekint, ehhez pedig a legkiválóbb asztronautákra van szükség, akiket csak akkor lehet megtalálni, ha szélesítik a kiválasztási kört. „Hogy minden korábbinál távolabbra jussunk, minél szélesebben kell körülnéznünk” – nyilatkozta az ESA bejelentését kommentálva.
Amerikában már évek óta pedzegetik a szakértők, hogy az űrutazás biztonságosabbá válásával meg kellene nyitni az űrhajózás lehetőségét a mozgás- és látássérültek előtt is.
Példaként többek között a Mir űrállomás 1997-es balesetét szokták emlegetni, amikor tűz ütött ki a fedélzeten, ezért a kozmonauták nem láttak a füsttől, egy vak űrhajóst azonban ez az elmélet szerint nem zavart volna, sokkal koncentráltabban és gyorsabban tudott volna cselekedni látó társainál.
Az ellentábor Chris Hadfield kanadai asztronauta esetével példálódzik, aki egy 2001-es űrséta során a szemébe került szappanadalék miatt egy darabig nem látott. Nem az ideiglenes vakság okozta az igazi problémát, hanem, hogy a jelenleg elérhető űrruhák a szem-kéz koordinációra épülnek, a vak űrhajósoknak ezért szabadabb mozgást lehetővé tevő szkafanderekre lenne szükségük. Utóbbi ugyanakkor a látó űrhajósoknak is segítségükre lenne (az Artemis-program már be is mutatta ilyen űrruházatát). Tehát azok az eszközök, amelyek az esetleges nem látó asztronautákat segítik az űrben, valójában a látók számára is biztonsági hálóként szolgálhatnak, pontosan úgy, mint a kötelező plusz oxigéntankok vagy a biztonsági tartalék számítógépek. A kétkedők ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy bár igen fontos mindenből pótrendszert építeni, de az esetleges fogyatékosságok engedélyezése arra engedne következtetni, hogy az űrutazás nem veszélyes. Ezt a hibát pedig Amerika az űrsiklóprogram bevezetésével egyszer már elkövette. Akkor a Challanger 1983-as katasztrófája előtt minden médium azt harsogta, hogy az űrutazás nem kockázatosabb a kereskedelmi repülésnél, majd a Challenger és 2003-ban a Columbia bebizonyította, hogy mégis. A NASA ezért Európánál kevésbé hajlik a megszokottól eltérő válogatás bevezetésére. Szakértők azonban úgy vélik, hogy az ESA döntése után elképzelhető, hogy Amerikában is belátják, adott esetben egy fogyatékossággal élő asztronauta nagyobb biztonságot jelenthet a küldetés számára, mint a teljesen egészséges.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!