Édes harc

– Gratulálunk a díjhoz! Nagy vágya teljesült?

– Nagyon boldog vagyok, visszatért az erőm, az önbizalmam. Most tele energiával azon gondolkodom, azon fogok munkálkodni a jövőben, hogy ezt az elismerést még valamilyen maradandó alkotással megköszönjem.

A Börtönszínház sikere

– Sok műfajban alkot. Mindig színész akart lenni?

– A rádióban az ifjúsági osztály vezetője, Padisák Mihály Így írunk mi címmel pályázatot hirdetett, és a gimnáziumi irodalomtanárom tőlünk is kért anyagokat. A novellám harmadik helyezést ért el, és a rádióban végighallgathattam, ahogy az általam megálmodott figurát Bodrogi Gyula életre keltette. Ezek után elkapott a gépszíj, verseket tanultam, színházba jártam, és felvételiztem a Színművészeti Főiskolára. Azóta hét könyvem jelent meg, főleg bűnügyi és kalandregények. A pályafutásom során 17 színdarabot, köztük musicalt is írtam, amelyekből néhányat a Karinthy Színházban mutattunk be, és játszották őket a Budapesti Kamaraszínházban és a Vidám Színpadon is. A Börtönszínház címűre nagyon büszke vagyok, mert igazán szép karriert futott be. 2009-ben benevezték a New York-i Midtown Nemzetközi Színházi Fesztiválra. Angolul kellett előadnunk, ami azért rémített meg, mert előtte volt egy rossz élményem. A Thália Színház tagja voltam, amikor egy orosz színház Csehov egyik művét játszotta el – csodálatos színészekkel. Kedvezni akartak a publikumnak, ezért 10-15 percet magyarul adtak elő. Borzalmas volt, alig bírtuk ki nevetés nélkül… Aztán életre szóló élmény lett, főleg azért is, mert megkaptam a legjobb férfialakítás díját.

– Írás közben harcol egymással az író és a színész?

– Amikor írok, a színész beleszól az írásba! Rögtön jelzi, ha hamis vagy papírízű a mondat. De édes harc ez. Szenvedélyesen szeretek írni. Többször elgondolkoztam azon, hogy honnan veszem ehhez a bátorságot. Hogy lehet, hogy Feydeau vagy Békeffi István után egy Harsányi-darabot mutatnak be? Az írószövetség elolvasta a színdarabjaimat és a könyveimet, befogadott a tagjai sorába.

– A járvány idején mivel foglalja el magát?

– Néhány hónapja a hivatalos közösségi oldalamra, amelyet több mint 17 ezren követnek, általam írt szövegeket, kis videókat teszek fel. Fecsegő kulisszák a címe. A hozzászólásokból árad felém a szeretet, ami sok mindenért kárpótol.

– Én is megnéztem néhányat közülük. Szórakoztató történet, amikor a főiskolán Petőfi Levél Arany Jánoshoz című versét akarja előadni „a szemben ülő szemüveges krokodilnak”.

– Ez a vers végigkísérte az életemet, a főiskolára is ezzel felvételiztem. Nagyon gátlásos, elálló fülű, pattanásos arcú fiú voltam. Rettenetesen izgultam, amikor beléptem az ajtón. A portás rám nézett, és megkérdezte: „Maga guggol vagy áll? Kik jönnek ide?” Ezzel meg is adta az alaphangot. Felmentem a színpadra, a nézőtéren pedig ott ültek a nagyok: Várkonyi Zoltán, Major Tamás, Vámos László, Gáti József. Olyan ideges voltam, hogy majdnem lenyeltem a nyelvemet. Várkonyi odajött hozzám, próbált megnyugtatni. Aztán elmondtam a nyolc-tíz perces verset, és nem állítottak meg. Utána a második és a harmadik rostán is ugyanazt kérték, és ugyanúgy végighallgatták.

– Milyen visszajelzéseket kapott az Egy óra múlva itt vagyok című tévésorozat kapcsán?

– Voltak, akik félreértették, és úgy gondolták, hogy a film egyfajta kommunista propaganda. Ami nem igaz. A rendező és az író szerint Láng Vince egy csetlő-botló, szerencsétlen alak, aki szeretne mindent túlélni. Így is játszottam, és ettől volt óriási sikere. Ő a magyar Švejk, aki minden helyzetben feltalálja magát, és talpon marad. Ahogy az ország is. Erről szól a film.

– Rögtön elfogadta a szerepet?

– Abban az időben a Thália Színház tagja voltam, ahol olyan nyugati szerzők darabjait mutathattuk be, amelyeket máshol nem láthatott a közönség. Az igazgató, Kazimir Károly mindent el tudott intézni. Sajnos összevesztem vele, mert azt mondta, hogy elég volt a filmezésből, hagyjam abba. Emiatt először vissza akartam adni Láng Vince szerepét, de Márkus László rám pirított: „Meg vagy te őrülve? Vállald el, ez fennmarad utánad!” Neki volt igaza. Közben Katkics Ilona felkért A palacsintás király című filmjében az udvari bolond szerepére. Kazimir kijelentette, hogy nem enged el. Mondtam neki, hogy ott ülök a színpadon háttal a közönségnek, ilyet más is tud. „Na de hogy ülsz ott háttal! Örökre emlékezni fognak rád a nézők” – válaszolta. Elvállaltam A palacsintás királyt, amelyen generációk nőttek fel, köztük a gyerekeim és az unokáim. Aztán éreztem, hogy jobb, ha elmegyek a színházból.

Ukáz a pártközpontból

– Mindez hozzájárult ahhoz, hogy Karinthy Mártonnal magánszínházat alapítottak?

– Kazimir Karinthyt eltávolította a Tháliából, ott voltam, hallottam. Engem nem engedett forgatni, így aztán egymásra találtunk, és megalapítottuk a Hököm Színpadot. A kerületi tanács vezetője azt mondta, ha rendbe hozzuk a Bartók Béla úti lerobbant mozit, akkor kiadja bérleménybe. Megpróbáltunk pénzt szerezni.

A hetvenes évek közepén Végh Antal írt egy könyvet a futballbotrányról, bundákról, amelyek szálai egész magas szintig nyúltak fel. A könyvből született meg a Miért bántják a magyar futballt? című darabja. Gondoltuk, ha kibéreljük a Sportcsarnokot, és a darabot nagyszerű színészekkel – Bitskey Tibor, Agárdy Gábor, Szirtes Ádám, Csákányi László – visszük színre, akkor olyan bevételre tehetünk szert, amelyből renoválhatjuk az épületet. Nagy elánnal kezdtünk a munkához, még hitelt is felvettünk. A jegyek nyolcvan százaléka egy pillanat alatt elfogyott. Aztán egy nap behívtak Karinthyval a pártközpontba, ahol kiadták az ukázt, hogy azonnal állítsuk le a darabot, mert olyan mondatok vannak benne, amelyek nem hangozhatnak el. Nagyon megszeppentünk. Mindenünk benne volt az előadásban, a pénzünk, a hiteleink, a lakásunk. Legalább két előadás kellett, hogy ne menjünk csődbe. Remegve visszahívtuk őket, hogy: „Ne tessék haragudni, de nem tudunk kiszállni. Nem tetszene tudni valahogy segíteni?” Máig a fülemben cseng a válasz: „Jó, de nem lesz örömük benne.” A színészeknek nem mondtunk semmit, nem akartunk pánikot kelteni. Elindultunk a délutáni első előadásra, és azt láttuk, hogy a Sportcsarnokot kutyás rendőrökkel vették körül. A frász tört ránk. Elkezdődött az előadás. Sokan eljöttek, de a C szektor üres volt. Lement az első felvonás, a szünetben izgatottan biztattuk egymást. Kimentünk a második felvonásra, és láttuk, hogy a C szektor megtelt. Ki engedte be őket? Kiderült, hogy akik ott ültek, nem a darabot akarták élvezni, hanem botrányt okozni. Kiabáltak, fújoltak. A színészek hősiesen végigjátszották az előadást, aztán azt mondták, hogy este nem lépnek fel. Karinthyval úgy döntöttünk, hogy akkor mi majd kiállunk a közönség elé, és töredelmesen bevalljuk, hogy a színészek elmentek haza, minket tessenek megkövezni, feldarabolni. Nagy meglepetésünkre mindenki visszajött. Az esti előadáson ugyanaz történt. Első felvonás, középszerű siker, C szektor üres, második felvonás, C szektor tele, botrány. A lényeg, hogy a darabot megbuktatták, de a színházat nem. Hököm Színpadról később Karinthy Színházra változtattuk a nevet, sokat dolgoztunk, vidékre jártunk, minden egyre jobb lett. Aztán, amikor már nagyon jó lett, akkor, ahogy lenni szokott, az egyiknek mennie kellett. Az voltam én. Nem keseredtem el, mert közben a Nemzeti Színházban játszottam. Ezt a történetet megírtam a Botrány a Sportcsarnokban című könyvemben. Többek között ennek a kötetnek köszönhetem, hogy az írószövetség bevett a tagjai sorába.

– A diplomáját 1968-ban vette át, de előtte már színházban és filmekben is játszott. Hogyan indult be ilyen hamar a szekér?

– Szász Péter rendezővel 1967-ben ismerkedtem meg, aki akkor forgatta a Fiúk a térről című filmjét, amelyben Bujtor István öccsét alakítottam. Később az Állítsátok meg Arturo Uit! című filmjében a címszerepet is eljátszhattam. Szász Péternek köszönhetem, hogy elkezdtem karatézni, mert azt mondta, elege van abból, hogy a színészek a filmekben nem tudnak rendesen bunyózni. Polyák József fekete öves karatemesternél vettünk leckéket. Beleszerettem a sportba, főleg az tetszett, ami mögötte van, az elmélkedés, a befelé fordulás. Formagyakorlatokban szereztem meg a fekete övemet, a gyakorlatok máig kondícióban tartanak. Én nem mentem tatamira, szőnyegre, vigyáztam az arcomra. Úgy is elég karakteres volt. Mindig ajánlom a karatét a fiataloknak, mert magabiztosságot és erőt ad, hogy nemet mondjanak bizonyos káros szenvedélyekre.

Fotó: Havran Zoltán

„Jó apa vagyok”

– Milyen céllal alapította meg a Harsányi Színjátszó Stúdiót?

– Több mint negyven éve élek együtt a feleségemmel, két lányunk és egy fiunk van. Egy idő után rájöttem, hogy jó apa vagyok. Nem gondoltam volna magamról, de így van. Amikor csak tehettem, a gyerekekkel voltam, mindenféle játékot találtam ki, elvittem őket a mese, a fantázia világába. Kidolgoztam egy szisztémát, amiről azt gondoltam, ha náluk tudom alkalmazni, akkor talán más fiatalokkal is sikerülne. A stúdió lényege, hogy a gyerekek megmutathassák a tehetségüket, megtanulják a verbális és nonverbális kommunikációt, és kibontakozhasson a személyiségük. Számos diákunk választotta a színészi hivatást, mások pedig az élet különböző területein érnek el sikereket. A stúdió vezetését egy idő után átadtam Melinda lányomnak, aki nagyszerű színész és drámatanár. A fiunk, Viktor a hágai egyetemen nemzetközi jogot tanult, most már itthon él. A másik lányunk, Ditta a Műszaki Egyetemen végzett, és Németországban, egy cég felső vezetésében dolgozik. Hétvégenként pedig magyar nyelvű színiiskolát vezet hetven-nyolcvan gyereknek. Már mindenféle fesztiválokra is beneveztek.

– A járvány alatt írt egy dalt Százhúsz évig élünk még! címmel. Ez azt sejteti, hogy még vannak tervei.

– Nagyon sok. A dalom erőt ad az embereknek, eddig 320 ezren nézték meg. Forgatókönyvet, színdarabot írok, befejeztem a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem folytatását. A Fejes Endre novellájából készült film ott ért véget, hogy a fiú meggyilkolta a lányt. Azt találtam ki, hogy életfogytiglanra ítélték, negyven év múlva kiengedik a börtönből – jól kitalálta a színész magának a szerepet –, és belecsöppen a XXI. századi digitális világba. Ez izgat, ennek megvalósítása nagy vágyam.

Névjegy

Harsányi Gábor színész, író, drámaszerző 1945-ben született Budapesten. Az első tévéfilmjei után ismert és népszerű lett. 1979-től négy évig a Mafilm társulatának volt a tagja. 1982-ben a Karinthy Színház egyik alapítója és társigazgatója. Játszott a Thália Színházban, a Vidám Színpadon és a Nemzeti Színházban. Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas és érdemes művész.